Egy KCSP-s megérkezése és bemutatkozása Új-Zélandon
Reggel 8 óra, leszállás Christchurch-ben. Ilyen hosszú első napom talán még az életben nem volt. Két nappal korábban az ebédlőasztaltól fölállva, mindenkitől búcsút véve indultam el Szekszárdról, hogy 2 nappal később kialvatlanul, szinte az összes időzónát átlépve, 20.000 km-en át visszafelé repülve az időben, megérkezzek Új-Zéland déli szigetének legnagyobb településére, a szolgálati helyemre a következő hat hónapban. A legmesszebb a déli féltekén, ahova ember Magyarországról mehet. Délebbre már csak az Antarktisz van.
Kibírtam, hogy napközben nem aludtam, sétáltunk a tengerparton, megnéztük a magyar klubházat, beszélgettünk, ismerkedtünk helyi magyarokkal, majd a következő napokban 10-11 órákat aludtam, mélyen, mint a medve. A jetlag még napokig érezteti hatását, de a szervezet lassan megbirkózik vele, az ideutazás kellemetlen velejárója, hozzátartozik a hosszú repülőutakhoz. Az első napok szinte összefolytak, hasznosnak bizonyult a naptár, ha abba nem jegyzem be skicc-szerűen a történéseket, végleg összekavarodtak volna.
Az első kiemelt bejegyzés a naptárban a bemutatkozó estem volt, június 23-án. Addigra már találkoztam több helyi magyarral, mindenki barátságosan fogadott. A helyi hírlevélben kiment az érkezésemről, bemutatkozásomról szóló hír, nekem pedig az itteni hagyományoknak megfelelően valami új dologgal kellett előrukkolnom. Izgultam is, hogy össze tudjuk-e hozni, amit kigondoltam. Szerencsére sikerült a meglepetés, egy közös örömzenélés formájában. A „dzsemmelés”, dzsem (angolul: jam session) legtalálóbb magyar neve: „örömzene”. A kifejezés a dzsessz zene gyakorlatából származik. Koncertek végén, vagy hasonló alkalmakkor különböző együttesek tagjai spontánul, mintegy saját örömükre összeállva, próba és gyakorlás nélkül szabadon muzsikálnak. Az örömzenék általában ismert dallamok segítségével születnek, gyorsan megbeszélt akkordok, ritmusok segítségével, és természetesen improvizatívak. Most ez nálunk úgy nézett ki, hogy a klubban lévő zongorához leült egy rendkívül tehetséges helyi fiatalember, Max (nem mellesleg a klub egyik tagjának unokája), Józsi a basszusgitárnál adta az alapritmust, Levente egy akusztikus gitáron játszott és „bazsevált”, jómagam egy diszperzites vödör fenekén doboltam. A helyi magyar klub tagjai, Enikő vezetésével hoztak mindenféle csörgő, zörgő, hangot kiadó zeneszerszámot, amit mindenkinek kiosztottunk. Eleinte kérdezgették, mi lesz itt, hangverseny? Megnyugtattuk őket, hogy csak jammelünk. Mit? Hogyan? Lekvárt készítünk? Körbeültünk és először csak nézegettünk egymásra, majd ahogy a basszusgitár és a zongora hangjai kezdték betölteni a klubház termét, lassan mindenki fölengedett és felbátorodott. Akinek nem jutott valami a kezébe, az a lábával adta a traktust. A hangulat végig nagyon jó volt, hamar elszállt az idő, amikor pedig órák múlva elpakoltunk, azzal a reménnyel váltunk el, hogy ezt érdemes lenne megismételni. Főzzünk újra lekvárt!
