A MAGYARSÁG ÉS KÖZÖSSÉG SZOLGÁLATÁBAN
Feldkirchben született és kezdte meg a tanulmányait. Milyen emlékeket őriz az Ausztriában töltött évekről?
Hétéves koromig voltunk Ausztriában. Emlékeim még mindig élnek, részben azért is, mert amikor Európában dolgoztam, visszavittem a saját gyermekeimet Feldkirchbe, így tiszta képet kaptam arról, milyen volt ott felnőni. Ez a kis vorarlbergi város az Alpok és a svájci határ mentén egy mesés hely volt.
Gyermekkorom számára a legideálisabb környezetet jelentette, hiszen egy középkori városkában éltünk, várfalakkal körülvéve, és a dombon egy csodás kastéllyal. Ezek a vizuális emlékek mélyen megmaradtak bennem. Aztán tovább vándoroltunk az Egyesült Államokba, ami egy új és izgalmas fejezet volt az életünkben.
'56 nyarán érkeztek Amerikába. Hogyan emlékszik erre az időszakra, milyen kihívásokkal szembesültek?
Mi DP-k voltunk, vagyis „Displaced Persons”, azaz menekültek. A második világháború után az amerikaiak befogadták azokat, akik az oroszok által elfoglalt országokból menekültek. Mi is ilyen törvény keretében kerültünk az Egyesült Államokba. Talán az utazás legikonikusabb pillanata az volt, amikor hajóval átkeltünk az óceánon, és először láttam Mickey Mouse-t a hajó mozitermében.
Azonban a legmaradandóbb emlékem az volt, amikor reggel felébresztettek, és ahogy a hajó beérkezett New Yorkba, megláttam a Szabadság-szobrot. Ez a kép még ma is elevenen él bennem. Az amerikai életünk gyorsan elkezdődött: édesapám és édesanyám munkát találtak, engem pedig beírattak egy magyar katolikus elemi iskolába. Az angol nyelvet hamar elsajátítottam, és mivel egy magyar közösségben találtuk magunkat, az átállás szinte problémamentes volt.
Mindez New Yorkban volt? Ott telepedtek le?
Nem, mi egy Passaic nevű városban telepedtünk le, ami körülbelül 20-30 kilométerre van New Yorktól. Ez egy ipari centrum, ahol jelentős magyar közösség élt. Sok bevándorló, különösen a Felvidékről származók, itt talált új otthonra. A helyi Szent István-templom körül egy élő magyar közösség alakult ki, ahol még gyermekkoromban is tartották a hagyományokat. Emlékszem, hogy a templomban külön ültek a férfiak és a nők, ami a paraszti társadalom hagyományait idézte.
Meddig éltek itt, és később hogyan alakult a sorsuk?
Édesanyám Passaic közelében élt egészen 70 éves koráig, amikor elhunyt. Édesapám sajnos korán, 13 éves koromban elment. Én ott éltem, amíg el nem végeztem az egyetemet, majd állást szereztem és megnősültem. A családommal közel maradtunk Passaichoz, és azóta is kötődöm ehhez a közösséghez. 1956 óta érzem ezt az erős kapcsolatot a magyar diaszpórával.
Önt a magyar közösségben alapvetően a cserkészet körében végzett tevékenysége határozza meg. Hogyan és mikor találkozott a cserkészettel?
Édesapám 1956 szeptemberében vitt el először a Gábor Áron cserkészcsapat gyűlésére. Ez a közeg már gyerekkoromban is nagy hatással volt rám, hiszen egykeként itt találtam barátokra, és az ottani táborozások egy igazi gyerekvilágot teremtettek számomra. Az évek során őrsvezető, majd csapatparancsnok lettem, később vezetőtiszti pozíciókat is betöltöttem. A magyar cserkészszövetségben 32 éve látok el elnöki feladatokat, ami nemcsak kihívás, de egyben hatalmas öröm is.
Visszatekintve, melyik időszakot tartja a legmeghatározóbbnak a közösség életében és miért?
Talán a legmeghatározóbb időszak az volt, amikor a szövetség létszáma csökkent, és érezhető volt, hogy nemcsak az értékeket kell megőrizni, hanem minőségi fejlesztéseket is végre kell hajtani. Az 1980-as években kezdtük el azokat a programokat, amelyek a magyarságtudat erősítésére irányultak. Emlékezetes élményem, hogy fiatalokat vittünk Magyarországra, ahol megismerhették a kultúrát és az országot, ami számukra egyedülálló tapasztalatot jelentett.
A Külföldi Magyar Cserkészszövetségben végzett tevékenység kicsúcsosodása a jubileumi nagytábor, amelynek a parancsnoki tisztjét Ön is ellátta. Milyen különleges kihívásokkal kellett szembesülni, és hogyan tudták ezeket megoldani?
A jubileumi nagytáborok mindig nagy összejövetelek, amelyek különleges alkalmat adnak a magyar cserkészeknek, hogy a világ különböző országaiból érkezett társaikkal is találkozzanak. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy hogyan teremtsünk olyan kerettörténetet, amely nemcsak élményt ad a gyerekeknek, hanem a magyarságtudatukat is erősíti.
A 2004-es nagytáborban Szent István országépítését éltük át a gyerekekkel. Az ilyen táborok legnagyobb értéke, hogy a résztvevők meglátják: nemcsak ők beszélik ezt a csodálatos nyelvet, hanem világszerte sok fiatal érzi magáénak a magyar kultúrát.
A cserkészetért és a magyarságért végzett tevékenységéért idén Árpád-kitüntetéssel ismerték el a munkáját. Mit jelent az Ön számára ez az elismerés?
Nagyon megtisztelő volt számomra ez az elismerés, bár én úgy érzem, hogy ez nemcsak az én díjam, hanem azé a sok emberé is, akik a cserkészszövetségben velem dolgoztak. Ez a kitüntetés számomra azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek munkája és kitartása nem volt hiábavaló.
Ugyanakkor azt is érzem, hogy ezek az elismerések mindig egy fejezet lezárását jelentik, és arra inspirálnak, hogy a megkezdett utat tovább kell folytatni. Számomra az Árpád-díj nemcsak egyéni siker, hanem a közösségünk sikere is, amely a magyarságot világszerte összeköti és élteti. Bízom benne, hogy a jövőben is hasonló lelkesedéssel és elkötelezettséggel tudunk majd dolgozni közös céljainkért.
