Már a kórházba érkezésem is kisebb kalandnak bizonyult, úgy éreztem magam, mintha egy labirintusba csöppentem volna. Legalább tíz percbe telt, mire sikerült megtalálnom a megfelelő épületet és osztályt. Először Köves Pétert kerestem fel. A kórterembe belépve többen is feküdtek ott, így gondoltam, megpróbálkozom magyarul megszólalni, hátha valaki válaszol. Így is lett: végül könnyedén megtaláltuk egymást.
Hosszasan beszélgettünk. Mesélt nekem az életéről, a családjáról, arról, hogyan került Új-Zélandra, és hogyan alakultak az itt töltött évei. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan fonódik össze az ő sorsa a nagyobb történelmi eseményekkel.
Ezután Olga nénihez látogattam el. Ő a bordatörése ellenére is tele volt energiával, mesélt, zsizsegett, öröm volt vele beszélgetni. Először kissé zavarba jött a nevem hallatán, mondta is, hogy a Fanni név számára teljesen ismeretlen, én vagyok az első, akitől ezt a nevet hallotta.
Beszélgettünk a fiatalkoráról, a háborús évekről. Elmesélte, hogyan bombázták le a családi házukat, majd kaptak egy új lakást, amely egy zsidó családé volt, akiket akkor deportáltak. Később a zsidó család szerencsésen túlélte a háborút, visszatértek, így nekik el kellett hagyniuk a lakást.
Mesélt a korai házasságáról, a színészi álmairól, amelyek sajnos végül nem valósulhattak meg. Beszámolt arról is, hogyan került ki ő is Új-Zélandra: férjének először Dunedinbe adtak munkát, így követték egymást, később pedig Aucklandbe költöztek.
Az egyik kedvenc történetem az volt, amikor elmesélte, hogyan találkozott először az angol nyelv furcsaságaival. Sétálva látta meg a "milk bar" feliratot, a "milk" szót még nem ismerte, de a "bar" jelentésével tisztában volt, így nem értette, hogy ha ez bár, akkor hol van a zene, a tánc, az üdítők.
Később a magyar klubban derült ki számára a félreértés, és hogy sok magyarnak hasonló nyelvi kalandjai voltak. Akkoriban a klub keretein belül ezeket a történeteket egymással megosztva támogatták, segítették a magyarokat az új élethelyzetükben.
Nagyon jó érzés volt beszélgetni velük, hiszen ők az élő történelem megtestesítői. Mindig is érdekelt, milyen volt az élet régen, milyen sorsok formálták azokat, akik ma itt vannak velünk. Fontosnak érzem, hogy amíg lehetőségünk van rá, kérdezzünk, hallgassunk, tanuljunk tőlük, hiszen ezek a személyes történetek adják át igazán az örökséget.
Bízom benne, hogy még lesz alkalmam találkozni Péterrel és Olgával, remélhetőleg legközelebb már nem kórházi körülmények között.
