Két idős magyart látogattam meg, akik még 56’-ban vándoroltak ki Aucklandbebe
A kivándorláson túl még egy közös dolog van a hölgyben és az úrban; mindketten elestek otthon, emiatt az Auckland Hospitalbe szállították őket. Egy emelet különbséggel, de ugyanabba az épületben feküdtek.
Először az urat látogattam meg. Sosem találkoztunk korábban, mégis olyan érzés volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. A legnagyobb szeretettel fogadott, megkérdeztem mi történt, azt mondta elengedtek a lábai. Kérdeztem mennyi idő, amíg felépül. Nem fog, vége van, felelte mosolyogva. Korábban prosztata rákja volt, ami átterjedt a gerincére, emiatt esett el.
Különben szép életem volt, mondta, csak azt sajnálom, hogy már nem tudtam utazni. Hova szeretett volna utazni, kérdeztem. Hát Magyarországra még egyszer, és amikor kimondta kishazánk nevét, kicsordultak a könnyei. Ekkor én is elsírtam magam. Megkérdeztem, hogyan kezeli az ember, amikor közlik vele, hogy ennyi volt, vége van.
Ekkor felnevetett, hát röhögsz egyet és azt mondod, hát jól van, akkor ennyi volt, mondta. Megkérdeztem fél-e? Azt mondta nem. Szép életem volt, ismételte. Furcsa forgatókönyveket ír az élet. Hogy lehet, hogy valaki, aki ennyire mentálisan ép itt van, miközben már nincs?
Hogy lehet, hogy valaki él, miközben már nem? Nagyon szép fáim vannak, alma, szilva, avocado, folytatta. Elmesélte, hogy a masszőrének mindig adott ezekből a gyümölcsökből. A szomszédjával pedig káposztát savanyítottak. Különben elrendeztem mindent, zárta le a mondatot. Pár nap múlva csörög a telefon, átszállították egy magánklinikára, ahol nyugodtabb körülmények között lehet.
Egy emelettel feljebb a szintén otthon elesett idős hölgyet jöttem látogatni. Annak ellenére, hogy a hölgynek három bordája eltört, kifejezetten elemében volt, erre mondják azt, hogy jó beszélőkéje van. Kicsi, törékeny, apró néni ült az ágy közepén és csak beszélt, beszélt hosszasan és milyen jó volt őt hallgatni.
Sugárzott belőle az élni akarás. És te mit csinálsz itt darling, kérdezte. Meséltem magamról, közben az angol és a magyar nyelv folyamatosan keveredett. A közös pont a tenisz lett, aktívan játszott igencsak sokáig. Milyen jóképű fiatalember vagy, mondta nekem.
Valaha szép hölgyecske voltam ám én is, folytatta. Most is szép, feleltem, erre csak legyintett és elnevette magát. Éljél, darling, menj, csinálj mindent, éljél, ismétli. Másnap reggel már hívott telefonon, mondta, hogy nagyon jól esett neki a látogatás, szeretne több klubnapra eljutni, de nem tud. Mondtam neki, hogy ha hazakerül a korházból, szívesen hozom és viszem, ha lesz klubnap. Ez a legkevesebb.
Több volt ez, mint időslátogatás. Ilyenkor mindig elérzékenyülök. Az ember kicsit kívülről tudja nézni magát, a világot és rájön, hogy sokszor, amit oly nagy problémának lát, az valójában nem is az, mert a bajok nem ott kezdődnek. Élni kell, amíg csak lehet, teljes erővel, mert az élet, minden nehézségével együtt, de szép.
