Kanada legnyugatibb, a déli határhoz közel elhelyezkedő városában nem szokványos jelenség a kemény tél. Amikor még tavaly szeptemberben megérkeztem Victoriába, sokan meséltek a városról, így derült ki számomra, hogy itt nem lesz fehér karácsony, nem lesz szükségem bundás télikabátra és bizony nem fogok hóembert építeni. Mint megtudtam, legutóbb húsz éve esett nagy hó errefelé, és akkor sem fogadták tárt karokkal. „Szép, szép a hó, de a városon kívül szeretjük.” Idén mégis napokig esett, hatalmas pelyhekben szállingózott a hó február elején. Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is a tél végi meglepetés.
Mivel olyan téli időjárás, mint amilyen Magyarországon lehetséges, itt ritkán fordul elő, ezért nem is csodálkoztam a gyerekek kerekedő szemein, amikor a farsangról kezdtünk el beszélgetni: „Miért akarták elűzni a telet? Ennyire nem szerették?”
A megbeszélés előtt egy kisfilmet is megnéztünk a busójárásról. Szerettem volna, ha gondolkoznak, tanakodnak: vajon mit csinálnak az emberek a maszkokban, miért öltöznek be, mit keres ott egy koporsó és miért hangoskodnak, kiabálnak, csujogatnak?
A beszélgetések alkalmával újra és újra kiderül, hogy mennyire élvezik a közös ötletelést, kreatívak és okosak, szeretnek hallani, tanulni a magyar hagyományokról. Habár nem mindenki beszél magyarul, de közösen vitatják meg a kérdéseket, együttműködnek. Angolról magyarra és magyarról angolra fordítunk, így kétszer hangzik el az új információ, ami könnyíti a tanulást is.
A farsangi hagyományainkkal való ismerkedés után nem maradt más hátra, mint a valódi mulatság átélése. Ezért a ráhangolódást követő iskolai foglalkozáson farsangi bált rendeztünk, Victoriában a magyar közösségben először. A gyerekek lelkesen bújtak jelmezbe, sőt pár szülő is álruhát öltött. A farsangi mulatozás nem lett volna igazi fánk nélkül, így a foglalkozás rögtön a tészta előkészítésével kezdődött. Nem kész tésztával dolgoztunk, hiszen a cél az volt, hogy a gyermekek lássák, megtapasztalják, hogyan készül a magyar farsangi fánk.
Tizenegy szorgos kezecske kavarta, gyúrta össze a hozzávalókat, figyelmesen, nem tolongva, hanem türelmesen együttműködve. Amíg a tészta kelt, addig mindenki elkészíthette a saját busóálarcát. Többféle anyagot felhasználva, félelmetesebbnél félelmetesebb maszkot terveztek az iskolások, hogy biztosan elűzzük a telet.
Amikor a tészta már eleget pihent, a gyerekekkel kiszaggattuk és megformáztuk a fánkot. Az esemény nem zárulhatott csendesen, ezért míg a szülők kisütötték a tésztát, a gyermekekkel népi gyermekjátékokat játszottunk, táncoltunk, énekeltünk.
A végeredményről, az első victoriai farsangról pedig természetesen a gyerekek adhatják a legőszintébb visszajelzéseket. Például hogy ízlett-e a kanadai magyar gyerekeknek a fánk? Annyira, hogy az egyik kislány kérésére a receptet is meg kellett osztanom a szülőkkel, hogy legközelebb otthon, a családban is el tudják készíteni. És hogy sikerült-e elűznünk a telet? Ezt kérdezte az a kislány is, aki a foglalkozás végén kétségbeesetten odaszaladt hozzám: „Johanna, Johanna! Azt mondtad, hogy most elkergetjük a telet, de még esik az eső!”
Sajnos a tél nem adja meg magát olyan gyorsan, viszont az elmúlt napok időjárása kifejezetten a tavasz közeledtét jelzi. Afelől pedig semmi kétség, hogy a Victoriai Magyar Iskolában a gyerekek mindent megtettek a tél búcsúztatásáért!
