Interjú Horváth Márta bábművésszel
– Hogyan jutottál el a bábok világába?
– Művészeti gimnáziumot végeztem, és utána a kecskeméti filmstúdióba kerültem, ahol öt évig rajzoló, háttértervező-, és kivitelező voltam. A filmstúdió évei alatt a kecskeméti Szórakaténusz Játszóházban tartottam hétvégi gyerekfoglalkozásokat, nyaranta pedig a miskolci művelődési házak szerveztek gyerektáborokat nekem.
A Játszóházban meséket mondtam, dramatikus mesejátékokat vezettem, a táborokban kézműveskedtünk: rajzoltunk, agyagoztunk, majd egy alkalommal bábfilmet forgattunk, amihez a gyerekek készítették a bábokat és a díszleteket. Ezt látva szólt nekem az egyik ismerősöm, hogy bábszínészképzés indul a miskolci Csodamalom Bábszínházban, nem érdekelne-e.
Egyik pillanatról a másikra eldöntöttem, hogy megpróbálom, és noha elég ügyetlennek éreztem magam a felvételin, még aznap megtudtam, hogy 1990 szeptemberétől bábszínészképzőre fogok járni. Fantasztikus benyomások értek ez alatt a két év alatt. A legmeghatározóbb élményem egy árnyszínházas munka volt, ami végleg megyőzött arról, hogy jó helyen vagyok.
Mellette számos technikára épített bábot tanultam meg mozgatni. A bábos képzés mellett megkaptam az első bábtervezési megbízásokat is. Így született meg néhány kollekcióim a miskolci bábszínház számára, köztük a számomra egyik legkedvesebb, amit Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művéhez terveztem, és amihez a díszletben látható festményeket is én magam festettem.
– Merre vezetett a szakmai utad?
– A képző után bászínészként a pécsi Bóbita Bábszínházban dolgoztam négy évig, miközben folyamatosan kaptam tervezési munkákat is más színházaktól. Egy idő után úgy éreztem, nagyon nehéz ezt a két dolgot egyszerre kézben tartani. Egy bábszínház élete elég feszes programra épül, egy év alatt szinte minden napra jut feladat.
Próbák, élőadások váltják egymás, és gyakoriak az utazások is vidéki előadásokra és nyári fesztiválokra. Szerettem bábosként játszani, viszont nagyon izgalmas kihívás volt minden tervezési munka is. Hogy mégis mindkét hivatást folytathassam, vállalkozó lettem. Így megtehettem azt is, hogy ha egy-egy tervezési munkát elvállaltam, akkor nemcsak a látványterveket, vagy a műszaki rajzokat készítettem elő, hanem a premierig ott is éltem ezekben a bábszínházakban, együtt dolgoztam a műhelyesekkel: díszleteket festettem, felvarrtam az utolsó gombokat, kifestettem a bábok arcocskáját.
A bábtervezés mellett igaz kevesebbet, de továbbra is báboskodtam, csak már mint csepűrágó, vagyis utcai bábszínész. A Ládafia Bábszínházhoz szegődtem el, akikkel kora tavasztól késő őszig jártuk az országot, a határon túli magyar lakta településeket, a fesztiválokat, ahol egy téren, a vásáros bódék között vagy egy réten felállítottuk a „világot jelentő deszkákat”, összeverbuváltuk a közönségünket, és játszottunk a szabad ég alatt. Nagyon izgalmas évek voltak ezek, míg végül eljutottam Hollandiáig.
– Mennyiben hozott változást az életedben Hollandia?
– Azért jelentett ez nagy változást számomra, mert itt a saját bábelőadásaimat kezdtem el bemutatni. Ezekhez a bábokat, díszleteket és jelmezeket én magam terveztem és kiviteleztem, a szövegkönyveket is én írtam, és egy holland zenetanárnő, Anneke Jonkers segítségével jártam az országot öt éven keresztül. Kezdetben kisebb turnékra jöttem ki, és így fordultunk meg Waldorf-iskolákban, holland szabadiskolákban, idősek otthonában, templomokban és többek között a Hollandiában működő magyar nyelvű hétvégi iskolákban is. Miután áthelyeztem a bázisomat egy kis holland faluba, a hétvégi magyar iskolákban a bábelőadásaim mellett a dramatikus játszóházammal is bemutatkozhattam.
– Mit jelent az, hogy „dramatikus játszóház”?
– Még Kecskeméten, a már említett Szórakaténusz Játszóházban derült ki, hogy ahogyan bevonom a gyerekeket a mesejátékba, az sok rokonságot mutat a drámapedagógiával. Ilyenkor én a játékmester vagyok, elindítom a történetet, és a gyerekekkel el is játsszuk a jeleneteket, belebújunk a meseszereplők bőrébe. Ha nagyobbakkal dolgozom, akkor megbeszéljük, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak a karaktereknek, és párhuzamot keresünk, hogy az ő világukban hogyan találkoznak szigorúbb, vagy nagyon barátságos emberekkel, és ők maguk hogyan élnek meg bizonyos szituációkat.
A gyerekfoglalkozásaimon felhasználom a színházból hozott tudásomat, és a képzőművészeti vonalat is meg kell említenem, mert sokszor rajzolunk is a gyerekekkel, például azokat a figurákat, amiket majd a mese folyamán felhasználunk vagy kiválasztunk egy-egy helyszínt, és arról készítünk egyéni vagy egy közös nagy képet. Illetve vannak olyan meséim, amikor csak magam köré ültetem a gyerekeket, az óvodáskorúaktól a kis kamaszokig, és – mert én sohasem olvasok fel könyvekből – a szemükbe nézve mesélem el ezeket a történeteket.
A gyerekeket ezzel ki tudom mozdítani a megszokott közegükből, látványosan el tudom varázsolni őket ilyenkor. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak a hétköznapi világból kapjanak impulzusokat, hanem át tudjanak lépni egy olyan világba, ahol működésbe léphet a saját fantáziájuk. Ha kellemes benyomás éri őket a meséim és a játékaim alatt, akkor újra szívesen mennek hasonló közegbe. Ha népzenét használok, és tetszik nekik, akkor az élmény hatására máskor is igényelni fogják, hogy népzenét hallgassanak vagy elmenjenek táncházba. Természetes nagyon fontos, hogy a szülők is maximálisan partnerek legyenek, hiszen elsősorban a szülők választják ki azokat a programokat, ahol a gyerekek közel kerülnek ezekhez az élményekhez.
– Hogy látod, mit adnak ezek a programok a külföldön élő magyar gyerekeknek?
– A Hágai Magyar Iskolában, ahol tíz évet dolgoztam, a programomat a népi hagyományokra, a Jeles Napokra építettem fel, énekekkel, mondókákkal, versekkel, dramatikus-, jelmezes játékokkal egészítve ki. Busó maszkokat kasíroztam, kis bundákat varrtam, kiszebábot öltöztettem, bábos-, élőszereplős betlehemes játékokat dramatizáltam. Nagyon élveztem, amikor profi néptáncosokkal néptánccal, népzenével tudtuk ötvözni a mesemondásomat.
Hat évig a hágai iskolával párhuzamosan az eindhoveni kis közösségbe is átjártam, ahol egy anyukával indítottuk el az óvodai programot. Olyan szépen kinőtte magát, hogy ott is szükség lett pedagógusokra, akik az írást, olvasást, a magyar nyelvfejlesztést végzik. Én főleg a mesevilágot, a néphagyományokat és a bábszínházas munkáimat osztom meg ezekben a közösségekben. Hága és Eindhoven mellett Utrechtben és Maarssenben is vendégeskedem. Jelenleg Amstelveenben dolgozom. A Hollandiában élő magyar gyerekek számára így tudom a legközvetlenebbül átadni a népi kultúránk világának egy kis szeletkéjét, amivel én is hozzájárulhatok az identitástudatuk megerősítéséhez.
– Amikor legutóbb az amstelveeni magyar oviban tartottál foglalkozást, láttam, hogy a legkisebb látogató egy hat hónapos baba volt.
– Igen, jelenleg kis pirinyó gyerekekkel dolgozom, félévesektől két és félévesekig. Ennek a programnak a neve Baba-Zeneszoba lett. Ebben a csoportban a szülőkkel együtt tartok olyan foglalkozásokat, ahol nagyon fontos a ritmus, a zene, az anyagoknak az érintése, az együtt mozgás, táncolás, éneklés. Mindezek a babák motorikus készségeit és a ritmusérzékét egyaránt fejlesztik, amellett pedig a szocializálódás élménye is elindul, hiszen más babákkal és idegen felnőttekkel is találkoznak.
A már ismert és a kortárs költők versei mellett itt is elhangoznak népi mondókák, sok gyerekdalt és népdalt énekelünk együtt, mellette különféle harmóniákat is dúdolunk. Ebben a zümmögő kórusunkban plusz akusztikus élményt kapnak a kicsik. Természetesen klasszikusokat – Bachot, Csajkovszkijt – is hallanak a foglalkozás, illetve a pihenő idő alatt (pelenkázás, szoptatás, tízórai), és adódnak olyan játékok, amelyekhez meditációs zenét választok.
– Tervezed, hogy ezt a programot Hollandián kívül máshova is átvidd?
– Igen, nyitott vagyok erre a lehetőségre. Hollandiában látom, mennyire fontos a külföldön élő magyar származású gyerekeknek, hogy találkozhassanak a magyar kultúrával. Tudom, színes ehhez az előadói paletta, és nagyon jó érzés, hogy én is közöttük lehetek. Örömmel vállalok minden felkérést, ahol a munkáim bemutatásra kerülhetnek, gazdagítva a gyerekek élményeit.
Fotó: Zimezum.Art, Lycée français Vincent van Gogh
