A „Magyar szót és égre kéket” előadáscím, amely az első két rendezvény meghívóján állt, magában hordozta mindazt a vágyat, amit elődeink a történelem vérzivataros századain át, háborús, forradalmas, elnyomásos, kitelepítéses, kényszermunkatáboros küzdelmeik idején érezhettek és megfogalmazhattak, de magában hordozta azt az óhajt is, amit mi, az anyaországban élők kívánhatunk a világ távolabbi pontjain élő honfitársainknak: hogy egyéni és közösségi életükben maradjon meg mindig a magyar szó, valamint hogy nemzetünk felett, ha jönnek is gomolygó felhők, de azok mindig oszoljanak el és legyen kék az ég. Ennek megfelelően az Antalóczy Izabella vezette gimnazista csoport diákjainak tartott műsorát Fehérváry Lilla és Kátai Zoltán históriás énekekkel kezdte. Balassi Bálint legismertebb műveinek felcsendülése után Ilosvai Selymes Péter Toldi Miklós-történetéről és történetéből is hallhattak a tanulók, amely Arany Jánost Toldi-trilógiájának megírására ihlette. Kátai Zoltán utóbbiból is mutatott egy rövid énekelt részletet. Fehérváry Lilla moldvai csángó népdalokkal ismertette meg a fiatalokat, és természetesen nem maradtak ki a műsorból a magyar líra olyan gyöngyszemei sem, mint József Attila Áldalak búval, vigalommal című verse vagy a közelgő anyák napjára tekintettel Weöres Sándor Anyámnak című gyönyörű költeménye. A tanteremben két olyan diák is jelen volt, akik a megelőző napon több órás magyar, az adott napon pedig ugyancsak több órás angol érettségi vizsgát írtak. Schenk Éva és Csonka Szabolcs, noha nagyon-nagyon fáradtak, kimerültek voltak, szívesen fogadták a magyar irodalom és történelem világába énekkel, lant, koboz és ütőgardon hangszerekkel kalauzoló előadást. A mintegy másfél órás rendhagyó óra végén, amikor a diákok kérdést tehettek fel a művészeknek, azt kérdezték tőlük: mikor jönnek legközelebb… „Csodálatos volt az előadás, teljesen magával ragadott minket, szívhez szóló volt és elhozott nekünk egy kis darab Magyarországot. Viszont felkeltette a honvágyam, és amikor ott ültem és hallgattam – amit órákig meg tudtunk volna tenni –, tudatosult újra bennem, milyen csodálatos és gazdag a kultúránk és mennyire szerencsések vagyunk ezért” – ezek pedig Antalóczy Izabella tanárnő benyomásai és gondolatai voltak…
Fehérváry Lillát és Kátai Zoltánt május 5-én, pénteken este az innsbrucki Magyar Diákotthon és Kultúrcentrumban – ismertebb nevén: Magyar Házban – a szokásos klubest keretében is köszönthettük. Jelen volt Nagy Frigyes, az Innsbrucki Magyar Egyetemisták és Akadémikusok Szövetségének (IMEASZ) elnöke, Szabados Péter, a Magyar Diákotthon és Kultúrközpont Egyesület elnöke, Hanák Beatrix, az IMEASZ pénztárosa és a magyar szentmisék liturgiafelelőse, Nagy-György Attila Dél-Tirolból az innsbrucki katolikusokat is ellátó lelkész, a programok előkészítésében sokat segítő Schenk Angyalka, a 79. sz. Dr. Kozma György SJ Cserkészcsapat, a NeveNincs Csoport, az Innsbrucki Magyar Irodalmi és Népdalkör, valamint az Innsbrucki Magyar Hölgyek Csoportjának a vezetője. Velünk tartott több cserkészcsalád is, köztük Csonkáné Simon Ildikó és Orosz Gabriella cserkészanyukák. A 13 éves Horváth Bence cserkész ott volt a délutáni rendhagyó irodalomórán is, és annyira tetszett neki, hogy elhívta édesanyját, Horváthné Vajdics Mariannt, és kisöccsét, Horváth Bertold Botondot az esti előadásra is. Mayrhofen-ből Nagy Katalin, a wörgl-i magyar kisdiákokat oktató pedagógus is eljött párjával, Szentgyörgyhegyi Ferenccel – és csatlakoztak hozzánk még sokan mások is. Nagy Frigyes megnyitószavai után a díszteremben vallásos énekek, vidám, a közönséget is bevonó bordalok és lelkesítő katonadalok is felcsendültek, és természetesen itt is hallhattunk többet a magyar költészet gyöngyszemeiből. A fényes nap immár lenyugodott című esti ima Kátai Zoltán előadásában csodálatos befejezése volt az estnek, bár mi tagadás, a két művészt szívesen hallgattuk volna még körülbelül hajnalig. Legvégül Petőfi- és Kőrösi-ösztöndíjasként Balogh József Mit kívánok című versével búcsúztam el a tiroli magyaroktól, majd minden jelenlévőnek átadtam a Kaláka-Club 2017-es évkönyvét, amelyben a tavalyi ausztriai magyar rendezvényekről szóló beszámolók között több innsbrucki is szerepel. A műsor után Nagy Frigyes azt emelte ki, hogy nem lehetett távolságot érezni a zenészek és a közönség között. A művészek közvetlensége mellett bizonyára a publikum megénekeltetése tette, hogy úgy érezhettük, magunk is részesei vagyunk a pódiumon történteknek.
Május 6-án, szombaton reggel 9 órakor már javában gyülekeztek a tiroli magyar anyanyelvi oktatás alsó tagozatos diákjai és a Bóbita Gyermekcsoport családjai az innsbrucki Magyar Házban, Parrainer Márta pedagógus és Rupert-Csonka Kata, a Bóbita Egyesület elnök-helyettese pedig már szintén ott tüsténkedett az előadás helyszínén, hamarosan kezdődött ugyanis az „Egyszer a Nap felragyog, így várjuk a holnapot” című zenés-mesés előadás. Nagy örömünkre Kausz Gyöngyi Bóbita-alapító is eljött férjével, Krisztiánnal és gyönyörű ikreikkel, s úgyszintén körünkben volt Majer-Müller Zomilla néptáncos, oktató és koreográfus is Maximilian kisfiával és Emili kislányával. Parrainer Márta bevezetőszavai után ismét egy Balogh József költőtől származó, ezúttal kifejezetten gyerekeknek szóló verset idéztem, az Útravaló címűt: „Adjon Isten jó napot, / holnaptól meg jobb napot! / Verssel jöttem, itt vagyok, / jégpáncélon fény vacog, / de kezemben csillagok! / Ajtót nyiss rám, ablakot, / tárd ki a szót, hallgatok. / Egyszer a Nap felragyog, / így várjuk a holnapot: / ADJON ISTEN JÓ NAPOT!” A gyerekek rácsodálkoztak a lant, a koboz és az ütőgardon hangszerekre, az előadás során pedig egyszer csak a zenészek mellett találták magukat: szereplőivé váltak a történetnek. Fehérváry Lilla énekelt és mondott meséjének középpontjában egy moldvai csángó asszony állt, aki a fateknőből és a fakanálból ütőgardont készített, hogy azzal az egyre többet furulyázó urát kísérhesse és a tempót diktálhassa! Amikor az urát elvitték katonának – no, ezt az életeseményt itt Kátai Zoltán katonadalokkal mutatta be –, a szomorú asszonyt a gyermekei cipócskák, kiflicskék, kalácskák sütésével vidámították fel. A gyermekeket is bevonó kenyérsütési, majd kenyérelkészülési jelenetek nagy derűt keltettek a teremben és a kicsik nagyon élvezték. S mit ad Isten, a frissen sült kenyerek és kalácsok illatának terjedésekor egyszer csak kopogás hallatszott a mesebéli ház ajtaján: a katonaapuka hazaérkezett, a család felett a Nap felragyogott! A népdalokat, gyerekdalokat is meg-megcsillantó műsort Kátai Zoltán a Tavaszi szél vizet áraszt egy kevésbé ismert változatával zárta. A szűk órácska úgy elröppent, hogy észre sem vettük, de a különlegesen szép énekhangokra, a ritkán látott hangszerekre, a Gyertek haza ludaimra és a többi dalra, no meg a közös játékra még sokáig emlékezni fogunk. Zárószavaiban Parrainer Márta elmondta. Innsbruck messze van Magyarországtól, ezért ritkán jutnak el hozzájuk onnan érkező művészek, előadók. Nagyon örült a mostani lehetőségnek, és annak, hogy a mindössze egy hét alatt előkészített programra ilyen sokan eljöttek. „Most is bebizonyosodott, hogy a szülőkre mindig számíthatok” – jegyezte meg a magyar oktatás innsbrucki alsó tagozatos csoportjának pedagógusa.
Május 6-án Innsbruckban közel a délidő felé egészen nyárias volt a meleg és tiszta a levegő: zavartalanul eljuthatott a tekintet az Alpok havas hegycsúcsaiig. Éppen olyan volt, amilyennek óhajtottuk: mindenünnen magyar szó hallatszott, az égre kék került, a Nap felragyogott. Maradjon is így!
