Visszapillantó egy magyar vonatkozású fotókiállításra
Időutazás a gyökerekig
A 20. század egyik legnagyobb hatású építőművészeti személyiségét a galériatulajdonos, belsőépítész és mecénás, Heidi Weber 1960-ban bízta meg azzal, hogy Svájc legnagyobb városában tervezzen egy olyan épületet, amely különböző művészeti kiállításoknak adna otthont. A tervrajzokban fokozatosan új egységgé olvadt a művészet, az építészet és az élet, olyannyira, hogy Le Corbusier-nek végül sikerült papírra vetnie a művészetek szintézise kapcsán felvetődött elgondolását.
A munkálatok 1964-ben kezdődtek el, de 1965-ben – Le Corbusier halála miatt – félbeszakadtak, később viszont folytatódott az építkezés. A hivatalos avatóünnepséget 1967. július 15-én szervezték meg, maga az épület pedig Centre Le Corbusier – Heidi Weber Museum néven várta évről évre a látogatókat.
Az „építészeti ékszerdoboz” az utolsó, Le Corbusier által tervezett épület, ugyanakkor az építményei közül az egyetlen, amely acélból és üvegből készült. Az időközben műemlékké nyilvánított pavilont 2019 óta a Museum für Gestaltung Zürich működteti (nem hivatalos néven: a design és a vizuális kommunikáció múzeuma) közmúzeumként, Zürich városa nevében, az igazgatója pedig Simon Marius Zehnder, akit kurátori munkásságáról is ismernek.
Magyar vonatkozású kiállítást szerveztek legutóbb
A mintegy hatszázötven négyzetméter alapterületű, négyszintes épület a téli hónapokban zárva tart: általában április utolsó előtti hetében nyitja meg a kapuit a nagyközönség előtt, és november vége felé búcsúzik el a látogatóktól. 2019 óta hat – Le Corbusier munkáinak korpuszából kiragadott – kiállításnak adott otthont, a hetediket 2025. április 25-én nyitják meg.
Mielőtt kiderülne, hogy pontosan mit láthatnak legközelebb a művészetek kedvelői, visszautazunk az időben 2024. május 3-ig. Aznap volt a Gebautes Licht (Épített fény) című tárlat megnyitója, ahol a 2007. június 26-án elhunyt, magyar származású fotográfus, Lucien Hervé – éles fény-árnyék által jellemzett, zömmel fekete-fehér – képeit vehették szemügyre az érdeklődők, akik az eseményen a kiállítás kurátorával, a magyarországi születésű, jelenleg Franciaországban élő Gebauer Imola művészettörténésszel is találkozhattak.
Jómagam 2024. november 12-én, két héttel a tárlat zárása előtt, a pavilonban beszélgettem személyesen Imolával, és megtudtam tőle azt, hogy a 2000-es évek elejétől többször is dolgozott Lucien Hervével, sőt kiállítást is szervezett neki, így a neve összekapcsolódott a fényképésszel.
„Egy-két éve a Pavillon Le Corbusier vezetője fordult hozzám azzal a kéréssel, hogy hozzunk létre egy tárlatot Zürichben, ugyanis Lucien Hervé tizenöt évig volt Le Corbusier fotográfusa. Az építész más fényképészekkel is dolgozott, de a két művész között különleges volt az együttműködés” – avatott be a kiállítás előzményeibe Gebauer Imola.
Szintén ő mondta el, hogy Hervé 1910. augusztus 7-én látta meg a napvilágot Hódmezővásárhelyen, és eredetileg Elkán László névre hallgatott. 1929-ben költözött Párizsba, ahol először festészettel foglalkozott, majd 1938-tól a fotózás került előtérbe nála; a Lucien Hervé álnevet a II. világháború alatt – a francia ellenállás harcosaként – vette fel. Megjárta a német hadifogságot, majd a Párizsba való visszatérése után különféle francia folyóiratoknak fényképezett.
Hervé és Le Corbusier találkozása
Lucien Hervé pályafutásában jelentős mérföldkőnek számított az a pillanat, amikor az Art Sacré című folyóirattól elküldték őt Marseille-be, hogy fotózza le az építészeti brutalizmus alapműveként is emlegetett, Unité d'habitation nevű építményt – végül hatszázötven fényképet készített aznap. A felvételeket postázta Le Corbusier-nek, mivel tudta, hogy az építész arra kérte az embereket, küldjék el neki az épületeiről megörökített fotókat; így ellenőrizte, mi kerül nyilvánosságra az alkotásairól.
„Le Corbusier-nek nagyon tetszettek Hervé képei – úgy vélte, hogy a fényképésznek építészlelke van –, azonnal meghívta őt egy találkozóra, és felkérte, hogy legyen a fotográfusa. Hervé mindig könnybe lábadt szemmel mesélte el ezt a történetet” – fűzte hozzá Gebauer Imola, aki a pavilon korábban említett igazgatójával, Simon Marius Zehnderrel együtt írta a Lucien Hervé: Gebautes Licht (Lucien Hervé: Épített fény) című, fotókkal is illusztrált kiadványt.
A hátsó borítón olvasható szövegből kiderül, hogy Hervé 1950-től a fényképezőgépével kísérte Le Corbusiert, az alkotásaiban pedig egymás mellett állt a hagyományos és a modern építészet, kiemelve a hasonlóságokat, valamint a különbségeket. A szerkezetek és kontrasztok tekintetében a fotóit áthatotta a kiváló tömeg- és térfogatérzéke, és nemcsak megragadta, hanem követte is az építészek elképzelését, mondhatni a fénnyel épített.
Az Épített fény sikere
A Lucien Hervé munkásságából ismert, illetve korábban kiadatlan fényképeket felsorakoztató zürichi tárlat az archívumok aprólékos tanulmányozásán alapult, és elmélyült párbeszédet kezdeményezett Le Corbusier épületei, valamint a más jellegű, ugyancsak Hervé által megörökített építmények között; az összeállításában a fotográfus özvegye, a nagyváradi születésű Judith Hervé is jelentős szerepet játszott.
Gebauer Imola szerint az Épített fény életmű-kiállításként is felfogható, mivel a megbízatása legelején arra is felkérték őt, hogy ne csak a Le Corbusier és Hervé közötti együttműködést, barátságot emelje ki, hanem a fotográfus jellegzetes stílusát is, amely a régi és a modern építészet, illetve az európai és a többi kultúra közötti kapcsolatteremtésre alapozott.
A novemberi tárlatlátogatáson sikerült beszélnem Simon Marius Zehnderrel, a pavilon igazgatójával, aki a kiállítás fogadtatásáról is mesélt: „Lényegében ez az elmúlt hat év legjobb kiállítása, ugyanis a fényképek mindig könnyebben elérhetők és érthetők a művészetkedvelők számára. Számos iskolai osztály jött el, sőt az építészet és a fotózás területéről is voltak látogatók, tehát szakemberek is megfordultak itt az elmúlt hónapokban. Emellett sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy fontos volt bemutatni, illetve elérhetővé tenni Lucien Hervé – korábban ilyen mélységében nem ismert – életművét Zürichben.”
2025. március 15-től a kiállítás egy része ugyancsak Svájcban, a Le Corbusier által tervezett, corseaux-i Villa Le Lac-ban látható egészen június 15-ig. A tárlatra készített katalógus francia, angol és magyar (!) nyelven jelent meg (https://villalelac.ch/fr/exposition/lucien-herv-l-me-dun-architecte).
Munka a színfalak mögött
Noha november utolsó hetétől nem volt látogatható a Pavillon le Corbusier, a múzeum munkatársai aktívan töltötték a téli szünetet, ugyanis elő kellett készíteniük a következő tárlat anyagát. A Vers une architecture: Reflexionen (Az építészet felé: Reflexiók) című kiállítás megnyitója 2025. április 25-én lesz a Le Corbusier Pavilonban, és november 23-ig lehet majd megnézni.
Az építészet prófétájának is nevezett szakember 1923-ban írta meg a Vers une architecture című esszégyűjteményét, amely lefektette a modern építészet alapjait; a második kiadás 1925-ben jelent meg. A százéves évforduló apropóján szervezett kiállítás az összegyűjtött szövegeket vonultatja fel, figyelembe véve a jelenlegi építészeti párbeszédeket és a jövő perspektíváit (a részletekről a pavilon honlapján – https://pavillon-le-corbusier.ch/ – lehet bővebben olvasni).
Az összefoglalóból nem maradhat ki az a tény, hogy 2016-ban Le Corbusier építészi munkássága az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) világörökségének része lett: a közismert alkotónak hét országban – Argentína, Belgium, Franciaország, India, Japán, Németország és Svájc – tizenhét épületét vették fel az UNESCO listájára; Svájcból a Genfi-tó partján, Corseaux-ban fekvő kis villa, illetve a genfi Clarté-ingatlan kapta meg a rangos elismerést.
Le Corbusier művészeti hagyatéka több mint harmincezer építészeti tervből, tizenháromezer vázlatból, hétezer vízfestményből, félezer olajfestményből és ötvenkét könyvből áll.
Egyébként 2025. augusztus 27-én lesz Le Corbusier halálának a 60., augusztus 7-én pedig Lucien Hervé, azaz Elkán László születésének 115. évfordulója – tehát újabb érvek szólnak amellett, hogy a két művészre, barátra emlékezzünk.
Ui.: A képeket készítette Márk Petra Anita és Farkas-Ráduly Melánia
