Életre szóló élmények a jégen

Mielőtt befejezhettük volna a 2024-es évet, december utolsó napjai igen sűrűre sikeredtek. Az utolsó héten minden a hokiról szólt. Lázban égett a helyi magyar közösség, hiszen a férfi U18-as válogatott érkezett hozzánk december 25-én.

A srácok mondhatni az ünnepi asztaltól álltak fel, hogy fogják a felszerelésüket, a magyar mezt, és útra keljenek Kanadába. Idén már sokadjára lépnek jégre a helyi arénákban, olyan nehézségeket áthidalva, mint a pálya mérete, az időeltolódás vagy az igen sűrű program.

Miután az összes mérkőzésen túl estek, a calgary-i Magyar Ház egy pótszilveszteri pizza partyra invitálta a csapatot, ahol lehetősége nyílt a közösségnek személyesen beszélgetni a játékosokkal és edzőkkel egyaránt. A délután folyamán két játékossal és két edzővel készítettem interjút, hogy közelebbről is megismerhessük, milyen érzés Kanadában magyarként játszani és képviselni az országot.

A srácok java része még alig 16 éves, de meglepően komoly és érett válaszok érkeztek a beszélgetés során. Ugyan a tánc nem élsport, de a rendszer felépítése egészen hasonló, így táncosként is át tudtam érezni, milyen lehet egy élsportoló világa. A fiúkat elsősorban az élményeikről és tapasztalataikról kérdeztem, melyekre a következőképpen feleltek.

Elsőként Schmidt Ágoston foglalt helyet a székben. Ákos 12 éve kóstolt bele a hoki világába. Elmondása szerint az fogta meg a sportban, hogy „nagyon beöltöztek a hokisok”, azóta pedig már a karrierépítés a cél. Utána pedig Besenyei Botonddal beszélgettem, aki 3 éves korában húzott először korit.

Milyen sportolónak lenni?

S.Á.: „Nehéz. Az a legnehezebb, hogy igazából 24 órában annak kell lenni.”

Természetesen nem ehetnek akármit, van olyan csapat, ahol havonta mérik a játékosokat, hogy a testzsírszázalékuk a megfelelő szint alatt maradjon. Ráadásul ilyen korban még az iskolában is helyt kell állni.

A srácok válogatottként jöttek, tehát otthon nem egy csapatban játszanak. Érkeztek Budapestről, Miskolcról, Székesfehérvárról, Dunaújvárosból, illetve még Szegedről is.

Milyen érzés így, hogy nem ismeritek annyira egymást, mégis együtt kell tudni játszani?

S.Á.: „Meg lehet szokni, mert igazából nem először találkozunk egymással. Az elején kicsit fura, de egy-két nap alatt simán meg lehet szokni.”

Amint korábban is említettem, az időeltolódás sem könnyíti meg a fiúk dolgát. Erről is kérdeztem őket.

S.Á.: „Hát, az borzalmas volt első nap. Már 7 óra fele majdnem bealudtunk, és hamar felébredtünk. Tényleg nagyon fura volt, igazi kihívás.”

Botondot mondhatni egy véletlen folytán rántotta be a jégkorong világa. A szülei elvitték a nagybátyját korizni, ami neki is megtetszett. „Azóta le se jöttem a jégről, és minden nap felmegyek.” - mesélte. Botond ma már Finnországban játszik.

Milyen érzés ilyen lemondásokkal élni?

B.B.: „Hát, így 15-16 évesen már nagyon sok fiatal elkezd járni bulizni, nagyon sok közösségi életük van. Én, így, hogy külföldön játszok, nekem ez kicsit nagyobb lemondás. Mikor van egy szabad hétvégénk, akkor is inkább otthon vagyok, vagy lemegyek a csarnokba.”

Milyen érzés, hogy kijöttetek Kanadába, Finnországban játszol, de mégis magyar mez van rajtad a jégen?

B.B.: „Azért felvenni a magyar címert megtiszteltetés. Mégis ott vagy a legjobbak között a saját országodban, a saját korosztályodban. Ezt nem sokan mondhatják el magukról.”

Inglis Ákos az Újpesti Jégkorong Akadémián dolgozik, az idei évben csatlakozott az U18-as válogatotthoz, mint másodedző. Korábban Finnországban szerzett szakirányú diplomát, ma viszont mégis a magyar csapatokkal dolgozik. „Nekem ez a vesszőparipám, hogy valamit kezdjek a magyar hokival.”

Milyen érzés magyarként Kanadában lenni és felmenni a jégre?

I.Á.: „Az elején úgy éreztem magam, kicsit, mintha úgy néznének ránk, mint a jamaikai bobcsapatra. Tök jó, hogy itt vagyunk, és látunk olyan kultúrát, ami otthon nincsen, maximum a fociban, hogy mindenki ennyire rajong egy sportért. Viszont úgy gondolom, hogy többé nem lehet úgy nézni ránk, mint a jamaikai bobcsapatra, hiszen helyt állunk, ezen a szinten is. A srácok egyénileg is képzettek és küzdenek. Nagyon jó kihívás itt lenni.”

Van-e mottód?

I.Á.: „Én nagyon sokszor azt szoktam mondani, hogy ha egy nagyon picit is hatással tudunk lenni a világra, akkor próbáljuk meg jobb hellyé tenni. Ha más nem is, legalább megtanulják azt, hogy milyen egy csapaton belül gondoskodni egymásról. Szerintem így a sporton keresztül a társadalomra is hatással tudunk lenni, nagy felelősségünk van ebben.”

Végül, de nem utolsó sorban, Svasznek Bence ült le velem beszélgetni. Bence a válogatott program irányítója, az U18-as korosztály vezetőedzője, 14 éve edző, melyből a hetedik szezont tölti az emlegetett csapattal.

Miért pont Kanada?

S.B.: „Ennek van egy hagyománya. Előttem egy kanadai úriember, Glen Williamson irányította a magyar utánpótlás programot. Ő volt az, aki először kihozta a csapatot erre a tornára, amikor ő volt a csapat vezetőedzője. És miért pont Kanada? Azt gondolom, hogy nincs még egy olyan hely a világon, ahol annyira szeretik a jégkorongot, mint Kanada. Az, hogy több százan kijönnek és megnézik őket, az, hogy leszólítják őket az utcán. Ez az egyik fele. A másik, hogy a pálya mérete miatt a játék is kicsit eltérő az európaitól.”

Milyen érzés Kanadában képviselni az országot?

S.B.: „Tudom, hogy itt van egy nagyobb magyar közösség, és olyan támogatást kapunk, hogy hűha. Hiába megyünk Erdélybe vagy bárhova, ott nincs ennyi néző, támogató. Ezeknek a 16-17 éves srácoknak egy ilyen lehetőség, hogy ennyien bíztatják őket a lelátóról, azt gondolom, hogy egy plusz motiváció, egy külön élmény. Viszont egy válogatott mezt ugyanúgy büszkén és méltóságteljesen kell viselni mindenhol.”

Az utolsó kérdésemre pedig mindannyian egyöntetűen válaszoltak. A kérdésem ez volt: „Mit üzennél az otthoni hokisoknak?”. Az üzenet pedig a következő: ne adjátok fel az álmaitokat, és legyetek kitartóak, alázatosak. Ha van egy álmod a jégkorong világában, akkor tegyél is érte. Nem mindenkinek egyenes az útja, de ha elég kitartó vagy, bárhova eljuthatsz.

Mindent összefoglalva, azt hiszem, hogy a magyarnak lenni értékes. Legyen szó akármilyen közösségről vagy épp a hokiról. Örülök, hogy az idei tornának én is részese lehettem, és ilyen életutakat hallgathattam meg. Abban pedig csak megerősítettek, hogy nem csak a győzelem a fontos, hanem az oda vezető út is.

Képek: Szabó László és Bánfi Kata