Uruguayban minden évben megrendezik a disznótoros bált. Idén erre a június 11-i vasárnapot jelöltük ki. 150 vendég érkezett a rendezvényre. A munkálatok már csütörtökön elkezdődtek, a magyar közösség férfi tagjai lelkesen készítették a véres és májas hurkákat és a kolbászt. Körülbelül 400 kg-ot a jól bevált régi recept alapján. Kora reggeltől éjszakába nyúlóan töltötték a hurkát.
Mint Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas szombaton érkeztem kora reggel 23 óra repülőút után. Néhány órát pihentem a szállodában, azután még szombat este ellátogattam az UMO-ba, az Uruguay-i Magyar Otthonba. Megismerhettem végre a mentorhelyettesemet. A disznótoros munka közepébe csöppentem, hihetetlen szeretettel fogadtak, mintha otthon lettem volna. Vegyesen beszéltünk, hol spanyolul, hol magyarul. Volt, aki jobban beszélte az egyik nyelvet, mások meg a másik nyelvet. Sokat nevettünk az apró félrefordításokon. Jártam már disznótoroson, de akkor mínusz 7 fok volt, és megfagyott a víz az udvaron. Itt a tél sokkal enyhébb és ugyebár június-július-augusztusban van, hiszen ez az ország a déli féltekén fekszik.
Másnap, vasárnap már kora délelőtt az Otthonban kezdünk és szemtanúja lehettem, hogyan készül 14 kg lisztből 300 db fánk. A közösség női tagjai sürögtek a konyhában, fiatalabbak, idősebbek. Mindenkinek jutott hely, aki segíteni szeretett volna. Amikor a tészta gyúrására került sor, már szükségünk lett férfierőre. Gusztáv volt a megmentőnk, aki mondta, hogy ő a masina, masina helyett.
A rendezvényen bemutattak minket, ösztöndíjasokat, Bába Hajnalkát, Kiss Enikőt és jómagamat, Bedő Rékát. Még soha éltemben nem beszéltem ennyi ember előtt, főleg nem spanyolul, de megértettek. A mi köszöntésünk után néptánc következett. Az asztalok között roptuk. Nagyon tetszett. A bál eltartott még egy darabig, de mi késő délután elbúcsúztunk, hiszen küzdöttünk még az időeltolódásból adódó átállással.
