Paprikás csirke, ahogy édesanya csinálta
November 7-én az árpádhoni Hungarian Settlement Historical Society megtartotta havi gyűlését. Ez is olyan gyűlés volt, mint a többi. Annyi kivétellel, hogy a napirendi pontok megbeszélése ezúttal egy kiadós estebédbe torkollott Charlie Whinham és felesége jóvoltából.
Bár Charlie most itt él Louisianában, Ohióban nőtt fel és onnan hozta magával édesanyja egykori paprikás csirke receptjét, hogy megvendégelje vele az itteni magyar közösséget, amint tudomást szerzett a létezésükről. Charlie csak egy hétköznapi ember, mondhatnánk, és mégis sokak számára varázslatossá tett a semmiből egy délutánt egy egyszerű magyar fogással. Igaz, eleinte demonstrációs főzésként hirdettük meg az eseményt, egy közös főzésben reménykedtünk, ahol együtt szaggathatjuk majd a nokedlit és habarhatjuk be a paprikás mártást, de hamar kisült, hogy rosszul hittük. Éjfélig is elfőzőcskézhettünk volna, ahány emberre készült a vacsora. Charlie elmondása alapján már előző nap este elkezdték megfőzni a feleségével, amit meg kellett, és milyen jól is tették! Nem is lett volna az igazi, ha nem ütközünk már a legelején akadályba… A kultúrházhoz megérkezve azzal a hírrel fogadtak minket, hogy nincs áram. Hogy lesz ebből főzés? Vagy legalább melegítés? Gyorsan életbe lépett a „zsé-terv” és áttelepültünk a St. Margaret templom oktatási épületébe – ahol egyébként a magyar órákat is tartjuk. Mindezek alapján könnyen beláttuk, hogy Charlie jól tette, hogy otthon előre megfőzte a hatalmas adag paprikás csirkét, így nekünk – már aki ehetett belőle, mert nem lisztérzékeny – már csak az ízteszt maradt.
Egy szavunk sem lehetett: házias illatok és ízek. Mondjuk az is igaz, hogy ahány ember, annyiféle recept: Charlie édesanyja úgy látszik habarás nélkül jobban szerette, de természetesen volt tejföl, ha valakinek úgy jobban csúszott. Mindenki nagyon elégedetten és jóllakottan távozhatott a gyűlésről és ezek után kétség sem férhet hozzá, hogy minden gyűlést ilyenre tervezünk majd.
