Vvajon milyen út vezetett el idáig és miért éppen Kanadában talált új otthonra János?
Történetét először osztja meg most az olvasókkal, őszintén mesélve azokról a nehéz pillanatokról, amikor 1956-ban társaival együtt el kellett menekülnie az országból. Miközben felidézte a régmúltat, láthatóan újra felszakadtak a régi sebek.
- 1956. október 22-kén elmentünk egy MEFESZ gyűlésre a Sotex Kultúrházba, ahol megszavaztuk, hogy támogatjuk a forradalmi követelményeket és 12 pontba foglaltuk a követeléseinket, másnap pedig néma felvonulásunk volt „Együtt a Lengyelekkel” jelszóval -- kezdte Baraksó János a visszaemlékezéseit. Akkor még a soproni egyetem 23 éves erdőmérnöki hallgatója volt.
- Másnap Roller dékán úr a kapunál azt mondta, hogy oda kellene egy őrség, mert sokan jönnek és kérdeznek mindenről. Voltak, akik vidékről jöttek és állatokat is hoztak és elengedték a Botanikus kertben, kacsát, libát, csirkét stb. Ekkor az egyik barátommal, Krajcár Ernővel összeálltunk és megszerveztük az egyetem őrségét. Fegyverünk azonban nem volt, aztán délután bementünk a katonai tanszékre és onnan kértünk két puskát. Közben azt az utasítást kaptam, hogy bővítsem ki az őrséget, hogy éjszakára is legyenek őrök, hiszen érezhetően komolyodott a helyzet és egyre nagyobb volt a feszültség. Majd egész héten át őrködtünk, a dékáni hivataltól kapott kis szobában pedig felváltva meg-megpihentünk. Így még több fegyverre volt szükségünk, ezért el is mentünk a katonasághoz és onnan is kaptunk felszerelést és fegyvereket.
Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy fiatal fiú ne legyen katona, nekünk, egyetemistáknak is minden nyáron szolgálatot kellett teljesítenünk, így megkaptuk a szükséges kiképzést és természetesen rendelkeztünk alapos fegyverismerettel is. Még ma is jól emlékszem, elhasznált orosz gyártmányú kézifegyvereinkre amit kaptunk a magyar katonaságtól, amelyeket ki is osztottunk az akkorra már 12 fős társaságból álló egyetemi őrség tagjai között. November 4-ig tartott az őrségünk, közben rengeteg kérelem érkezett felénk, hogy segítsünk. Még a határőrség és a városi rendőrség is hozzánk fordult, hogy szervezzünk be hozzájuk egyetemistákat. Mi pedig próbáltunk eleget tenni minden kívánságnak, hiszen kötelességünknek éreztük a segítségnyújtást.
A nagy esemény igazában november 4-én kezdődött, amikor korán reggel mindenkit behívtak, mert jöttek az oroszok. Akkor már pontosan tudtuk, hogy mi a helyzet, mert a rádiót állandóan hallgattuk. Kivittek egy katonai teherautóban Kópházára, ahol Jandó Tibi barátommal egy golyószórót, a csapatunk négy katonával két ágyút is kapott. Amikor közeledtek felénk az orosz tankok, már messziről hallottuk a tankok zúgását és az ágyúkezelők riasztólövést akartak leadni, de nem sültek el az ágyúk. Mikor a tankok közel értek, egy magyar katonatiszt feljött a tankból és kiáltott, hogy: „Ne lőjetek, ne lőjetek, senki ne lőjön!” Amikor kiszálltak, csak akkor döbbentünk rá, hogy valójában ők tényleg oroszok voltak, akik azonnal meg is tették, hogy rámentek a tankokkal a két ágyú talpfájára. Majd csak később jöttünk rá hogy mindkét ágyúból a gyújtószegek ki voltak véve. Amikor ráeszméltünk, hogy mi történt, rémülten feloszlott a társaság, ment ki merre látott. Mi többen a hegyoldal felé vettük az irányt, ahol végül egy kis présházban húzódtunk meg, amelynek nyitva volt az ajtaja, és ott töltöttük az estét.
Közben egy-két ember visszalopakodott az egyetem konyhájára, hogy valamiféle ennivalót hozzon, ugyanis reggel óta nem ettünk semmit és korgott a gyomrunk az ürességtől. Két leány is volt közöttünk, akik mint nővérek szolgáltak, ők is visszamentek az egyetemi szállóra.
Mi azonban tízen, akik ott maradtunk, éjfélkor eldöntöttünk, hogy nem várakozhatunk ott tétlenül tovább, átmegyünk inkább Ausztriába, hiszen már csak idő kérdése volt, hogy mikor találnak ránk. A gránátokat, golyószórókat nem tudtuk magunkkal vinni, ezért eldugtuk a gerenda fölé és otthagytuk. Szóval mindenféle csomag, pénz nélkül, csak úgy, ahogy voltunk, elindultunk. Megbeszéltük, hogy az lesz a legbiztonságosabb, ha az éjszaka leple alatt kelünk útra. Szerencsére az egyik diáktársunk a határ mellől származott és jól ismerte az utakat és a kis ösvényeket is. Persze mondanom sem kell, hogy többször is megállítottak minket az úton, de végül Istennek hála, nem fordították vissza a kis csapatunkat. Egyedül a határátlépésnél adódott nagyobb problémánk, valósággal rettegtünk, hogy már messziről kiszúrnak minket az őrtoronyból. Szerintem abban a pillanatban mindenkinek megállt az ütő az ereiben, hiszen attól féltünk, hogy kérdés nélkül meghúzzák a ravaszt és ránk lőnek. Tudtuk, hogy óriási a kockázat, hiszen előre kiszámíthatatlan volt az őrök reakciója, ezért lefeküdtünk a fűbe, az erdőszélén hogy ne vegyenek észre, mert a kilátó toronyban a fényszóró rajta volt és Grátzer Miklós, akit magunk közül választottunk, mint vezetőt, aki felszólalt a nevünkben és azt kiáltotta: „Ne lőjetek, mert mi is fel vagyunk fegyverkezve! Szeretnénk békében átkelni a határon.” (De senki nem válaszolt, mert valószínű, hogy már orosz katonák voltak a kilátótornyokban) Mi pedig ott álltunk és a torony felé magasra emeltük a fegyvereinket. Aztán egyesével elindultunk és átsétáltunk a határon.
Amikor mindenki épségben átért Ausztriába, örömünkben és megkönnyebbülésünkben, könnybe lábadt szemmel megöleltük egymást. Érthető módon tele voltunk bizonytalansággal, hiszen még akkor sem volt konkrét célunk, hogy onnan merre tovább. Titokban arra számítottunk, hogy pár napig ott meghúzódunk, azután mehetünk haza. Ahogy később kiderült, mindez puszta illúzió volt. Ráadásul ott már az Osztrák határőrök elvették tőlünk az összes fegyvereinket és azt ígérték, hogy vissza fogják adni őket, ami természetesen nem így lett. Az őrök átvittek minket egy kis elemi iskolába, ahol a földön ülve aludtunk el egy pár órára és finom osztrák meleg csokoládés tejet adtak és más ételeket. Másnap délután elvittek egy gyűjtőtáborba és ott egy hétig voltunk. Onnan az összes erdőmérnök tanárt és diákot elvittek Ferienhortba, egy kiürített leányiskolába. Ott voltunk az év végéig, amíg el kellett döntenünk, hogy hol fogjuk folytatni az iskolát, mert akkor már biztosak voltunk abban, hogy nincs számunkra visszaút a közeljövőben.
Úgy határoztunk, hogy nem széledünk szét, hanem együtt maradunk. Akkor már 230-an voltunk soproni egyetemisták a tanárokkal együtt, hiszen rengetegen jöttek utánunk Magyarországról, nem látván más kiutat.
Rengeteg ajánlatot kaptunk különböző országoktól: svájci, svéd iskolák is jelezték, hogy szívesen befogadnának minket. A legelőnyösebb ajánlást azonban a kanadai University of British Columbia adta. Egy kisebb delegáció még személyesen is meglátogatott minket az ausztriai gyűjtőtáborban, hogy élőben is találkozzanak velünk, mielőtt meghozzuk azt a fontos döntést, amely az egész életünkre hatással lesz. Végül december 30-án indultunk útra Vancouver felé. Először vonattal Németországba utaztunk, majd onnan Belgiumba, ahol hajóra szálltunk. Hét napig tartott a hajóút, sokan rosszul is lettek. Én mindig felmentem a fedélzetre és igyekeztem tornászni a friss levegőn, ezért szerencsére a szervezetemet és testemet nem viselte meg annyira ez a szép de nehéz utazás, mint a legtöbb társamét.
Amikor végül partra szálltunk St. Johnban, vegyes érzések kavarogtak bennünk. Itt mindenki nagyon barátságosan fogadott minket, de még nem beszéltünk angolul, így eleinte igencsak nehézkes volt a kommunikáció. St Johnból vonattal 7 napig jöttünk a Nyugat Kanadai Partra.
Először Abbotsfordban szálltunk meg, ahol egy hetet töltöttünk, majd Paul Riverbe kerültünk. Mindeközben rettenetes érzés volt, hogy tudtuk, nem mehetünk többé haza. Még csak egy levelet sem írhattunk a szüleinknek, így nem tudhatták azt sem, hogy élünk és jól vagyunk. Ugyanis megtudtuk, hogy otthon már keresnek minket, ezért veszélyes lett volna bármiféle információt adnunk a hollétünkről. Márciusban az első levelemet is, amit haza küldtem, álnéven írtam.
-- Volt valami különösebb oka is ennek a nagyfokú óvatosságnak vagy csak a jó gyermek féltése dolgozott Önben, hogy ne érje szüleit semmiféle bántódás?
-- Hogy miért voltam ennyire óvatos? Megtudtuk, hogy otthon az hír járja, hogy Krajcár Ernő barátommal lefegyvereztük az egész katonai tanszéket. Ezért az egyik otthon maradt osztálytársnőnk azt üzente, hogy mi ketten ne is menjünk haza, mert bűnösnek nyilvánítottak bennünket. Ha akkor hazamentünk volna, azonnal bebörtönöztek volna, de az is lehet, hogy egyből kivégeztek volna, ezért nem kockáztathattunk.
Mondanom sem kell, hogy nagyon elkeseredtem, hiszen fogalmam sem volt, hogy mikor ölelhetem át újra a szüleimet. Másrészről meg örültünk is annak, hogy egyáltalán van egy hely, egy ország, ahol befogadtak minket és magyarul folytathattuk a tanulmányainkat. Ez hatalmas szerencse volt, hiszen egy angol nyelvű iskolában semmit sem értettünk volna. Szerencsére aránylag gyorsan megtanultuk a nyelvet. Közben munkát is kaptam, a Forest Service-nek dolgoztam egész nyáron, erdőfelmérő voltam. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem volt megfelelő ruházatunk, nem voltunk felkészülve az esős időjárásra. Nem is gondoltunk rá, hogy itt British Columbia nyugati részén ennyire vizes lesz a nyári időszak, de hogy a mi szavainkkal fejezzem ki magamat: „Erősen tartottuk és vittük a zászlót, és elszántan azt ismételgettük: Előre! Előre!” Szerencsére a fizetésemből annyit összegyűjtöttem, hogy elegendő volt egy évre az egyetemi tanulmányaimra, sőt karácsonyra már csomagot is tudtam küldeni a testvéreimnek és a szüleimnek.
1976-ban, vagyis pontosan 20 év múlva először szerettem volna hazamenni Magyarországra. Addig tudtam, hogy nem is álmodozhatom ilyesmiről. A konzul azonban még ekkor is azt javasolta, hogy ne menjek. Nem tudtam ott lenni édesapám temetésén sem. Ezt az állapotot pedig nagyon nehéz volt elviselnem és feldolgoznom magamban. A mai napig mardos a lelkiismeret-furdalás, de egyszerűen tehetetlen voltam.
Végül 1979-ben sikerült először hazalátogatnom a magyar feleségemmel együtt.
Hogy mit éreztem ekkor? Nehéz szavakba foglalni. Édesanyámat és a rokonokat is nagyon mélyen érintették az események, hiszen ők is nehéz időszakon mentek keresztül, az állandó aggodalomról, a rengeteg idegeskedésről nem is beszélve.
-- Hol ismerkedett meg a feleségével?
-- Sopronban már találkoztunk egyszer, majd a sors úgy hozta, hogy Paul Riverben együtt dolgoztam a bátyjával, aki említette, hogy hamarosan a húga is Kanadába fog költözni. 1960-ban 27 éves voltam, akkor házasodtunk össze. Ezután már lelkileg is lényegesen könnyebb lett az élet, hiszen volt családom és már nem éreztem annyira gyökértelennek magamat.
-- A házasság, a szerelem segítette az új hazában való végleges megkapaszkodást is?
-- Ez volt a legfontosabb változás, amely átsegített a magány keserűségein -- a lelki egyensúly. De segített a munkám is. Geokémikusként dolgoztam, emellett öt évtizeden át a vancouveri magyar közösségben önkéntesen tevékenykedtem, a közösségi élet minden nagyobb eseményén jelen voltam, amennyiben külföldi munkáim ezt megengedték. Az 1989-1993 közötti időszakban elvállaltam a Vancouveri Magyar Kulturális Egyesület elnöki tisztségét, és ebből jelentős időt, több mint két és fél évet arra szántam, hogy megszervezzem és lebonyolítsam a vancouveri magyar közösség történetének eddigi legnagyobb szabású magyar fesztiválját. A hatalmas sikerrel zárult, háromnapos Nyugat-Kanadai Magyar Fesztiválon mintegy 16.500 látogató fordult meg és több mint 400 önkéntes munkás dolgozott. Az akkori jelentős bevételnek köszönhetően az Egyesület anyagilag is helyre állt, sőt felújítási és javítási munkálatokra is futotta a pénzből. Több mint húsz éve az Egyesület Építési Alap Bizottságának elnöke vagyok.
2007-ben megszerveztem a soproni Roller Kálmán Ösztöndíjat, amelynek ma is kuratóriumi elnöke vagyok.
Boldog vagyok, hogy Kanadában elismerték a munkámat és szépen ívelt fölfelé a karrierem. Egész életemben hívő ember voltam, és nemcsak imádkoztam a Jóistenhez, hanem rendszeresen jártam templomba, 27 évig presbiter voltam.
Befejezésként annyit mondhatok, hogy a gondviselés és a hit – a család mellett -- segített mindig abban, hogy idáig jutottam.
