Budapest - São Paulo távolság légvonalban 10.272 km.
Dobogó szívvel landoltam a több, mint 14 órás utat követően. Hajnal hat órakor sétáltam ki a reptérről. São Paulo bágyadt arcát mutatta; a rózsaszín horizonton aranyfényben emelkedett a nap korongja. Ez az álmos derű és visszafogottság azonban megtévesztő volt. Mint egy szép, ám szeszélyes nő, akinek elég a legkisebb szikra is ahhoz, vad amazonként tomboljon. De vállaltam a hisztériát, hiszen tudjuk, az őrülettel sokszor ellenállhatatlan vonzerő jár együtt. Most sem volt ez másként.
Egy cél hajtott a kalandvágy mellett: a szülőhazám szeretete. Azt hallottam, sok magyar él itt, emellett egész Latin-Amerikában São Paulóban található a legnagyobb számú és legjobban működő magyar közösség. Találkozni akartam a honfitársakkal. Ebben semmilyen bizonytalanul keringő rémtörténet nem akadályozhatott meg.
Három hete érkeztem meg Brazília szívébe.
Kultúrsokk: a legtöbb nehézséget az európaitól gyökeresen eltérő életforma és szokások jelentik. A közhiedelemmel ellentétben az árak jóval magasabbak, a víznek teljesen új halmazállapotait ismertem meg. Elmondhatom, mára az áramátalakításnak is nagymestere lettem. A távolságok sokszor egészen zsibbasztóak és a trópusi levegőhöz is hozzá kellett szokni. Megdöbbentő tapasztalat volt számomra, mikor furcsán néztek rám azért, hogy saját magam kívántam kimosni-vasalni a ruháimat; itt ez nem szokás, mondván, van, aki megcsinálja.
Ez mégsem tántorított el attól, magam mossam a szennyesem.
Közben Arany János balladája visszhangzott a fejemben: „Ágnes asszony a patakban / Fehér lepedőjét mossa (…) Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Sokat köszönhetek a mentoromnak, aki kedvességével és derűs életszemléletével még a nehéz helyzeteket is könnyűvé tudja tenni.
Természetesen a nehézségek mellett számos szívmelengető tapasztalat is ér: rengeteg új emberrel ismerkedtem meg. Mindenki érdeklődő, nyitott, és a legtöbbjük nagyon segítőkész. Az itteni közösség tényleg jól szervezett, nagyon összetartó. Folyamatosan kapom a megkereséseket és záporoznak rám a kérdések az óhazával kapcsolatban. Különös fény csillog a szemekben, ahogy várják a válaszom. Most érzékelem azt, mekkora felelősséggel jár a munkánk. Azért vagyok itt, hogy elhozzak egy szeletet Magyarországból és életben tartsam azt, ami sokaknak már csak az emlékeikben él: a Magyar Álmot.
A találkozók alfa és ómegája a Magyar Ház (Casa Húngara). Ez a banánházból átnemesített épület ad otthont az általam tartott magyar óráknak, mely a munkám fő profilja.
Szintén a Magyar Házban tartják a táncórákat. A helyi néptáncosokkal hamar megtaláltam a közös hangot. Szívderítő látni, hogy több csoport is működik egymás mellett a legnagyobb egyetértésben. Már egy vásáron tartott fellépésre is volt szerencsém elkísérni az egyik csoportot, ahol a háttérmunkákban segédkeztem. A nagyváros zajától elmenekülve egy titkos kertben találjuk magunkat. Ez az Embu, egy zöld oázis, mely a magyar közösség oltalma alatt áll. A gyerekek itt cserkészkednek, játszanak, gyakorolják a nyelvet és tanulnak. A kiscserkészek gyermeki elevensége kárpótol a nyelvi nehézségekért. Még a magyar leszármazottak közül sem várható el, hogy tisztán beszéljenek magyarul, hiszen sokan már a harmadik vagy akár negyedik generációnak a tagjai a kivándorlók közül. Ezért elkezdtem portugálul tanulni, hogy az utca emberével is megértessem magam, mert itt mindenki a brazil portugált beszéli. Gondolok itt a közlekedésre, vásárlásra, mindennapi életre, hiszen egyedüli ösztöndíjasként egy húszmilliós metropoliszban boldogulni kihívást jelentő feladat.
Diplomáciai érzék és nagy alázat szükségeltetik ehhez a munkához.
1926 óta a magyar közösség olajozottan működik és egy percre sem feledkezik meg eredeti koncepciójáról. Sok-sok kalandos történetet hallottam és boldog vagyok, hogy része lehetek ennek a csodának. Elképesztő érzés hallani, mikor a cserkészgyűlésen a gyerekek teli torokból éneklik a Magyar Himnuszt. Szinte felfoghatatlan, mikor a magyarul csak töredékesen beszélő rendőrtiszt hibátlanul elszavalja Pósa Lajos Magyar vagyok című versét. A közös irodalom atmoszférát teremt és közösséget kovácsol a szétszóródott magyarokból is. Már most rengeteg szeretetet kaptam, mely nap mint nap erőt ad a folytatáshoz és inspirál abban, én se feledkezzem meg a Program céljáról. Számomra lenyűgöző az, hogyan tekintenek Magyarországra ilyen távolságból (legyen az térben vagy időben). Hiába több ezer kilométer és a "zivataros századok"; megindító és meseszerű az, milyen hűségesen ragaszkodnak a gyökereikhez a brazíliai honfitársak.
A néptánc mellett a konyhaművészet hagyománya is virágzik. Rendszeresen szervezik az ún. „magyar vacsorákat”, ahol tradicionális hazai étkek kerülnek az asztalra mindenki nagy örömére. Jó ízek mellett elevenítjük fel a múltat és tervezzük a jövőt. Sokan szeretnének hazaköltözni és megszerezni az állampolgárságot, melynek alapfeltétele a magyar nyelvtudás. Ezért is olyan megtisztelő az, hogy közvetlen segítséget nyújthatok ebben a nemes törekvésben.
Mondták, hogy teljesen más érzés külföldön magyarnak lenni. Úgy érzem, kezdem érteni, miről beszéltek. Csodálatos az a belső tartás, ami az itteni magyarokban van. Hálás vagyok, amiért maguk közé fogadtak és most már az életük része vagyok.
Pósa Lajos: Magyar vagyok
„Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!
Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!
Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
