Úgy elmennék, ha mehetnék, ha szabad madár lehetnék
Melbourne az 1956-ra emlékezők számára kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen az olimpia egy reménysugár volt az akkori rezsimben élőknek. Hatalmas megtiszteltetés ez okból is ebben a városban tölteni ösztöndíjas napjaim. Az Október 23-i megemlékezést hagyományosan a Kőrösi Csoma Sándor Program delegáltjai szervezik Melbourne-ben. Kiváltságosak vagyunk, hiszen 1956-os hősök és leszármazottaik körében emlékezhetünk meg e jeles napról.
Bodor Réka ösztöndíjas társammal közreműködve olyan műsort szerettünk volna rendezni, mely méltó az eseményhez. A műsor megtervezésének első fázisa a téma feldolgozása volt. Egyetértettünk abban, hogy nem hagyományos megemlékezést szeretnénk tartani, hanem valami újdonságot mutatnánk a melbourne-i magyarságnak. Éppen ezért olyan fizikai színházi produkció mellett döntöttünk, melynek gerince elsősorban nem a forradalom, hanem az emigráció. Ez egy olyan kulcsfontosságú része a magyar történelemnek, melyről nem beszélünk sokszor. Leginkább tudomásul vesszük, hogy sokak élnek külhonban, ám ennél többet nem említünk a témával kapcsolatban. Pedig a Melbourne-ben élő magyar ajkúak jelentős része a magyarországi forradalmat követően hagyta hazáját sok ezer kilométerre maga mögött.
A szöveg, majd a koreográfiák közös kidolgozása után kezdetét vették a próbák. Hetente gyűltünk össze, időt és fáradtságot nem kímélve akár késő estig gyakoroltunk. Számomra a legnagyobb elismerés a szereplő kicsik és nagyobbak lelkesedése volt. Legnagyobb kihívásnak érzem az itteni munkám során, hogy az ő generációjukat bevonjam, bevonjuk a közösségi életbe. Ám ezúttal nem várt lelkesedést láttam megcsillanni a szemekben. Örömömre szolgált, hogy a Melbourne-ben tevékeny összes néptánccsoport, illetve a Magyar Iskola és a Cserkészet is képviseltette magát a műsorban, melynek a "Maradj hűséges!" címet választottuk, a refrénként elhangzó mondat után.
A verejtékes próbák koronájaként érkezett el a műsor napja. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének elhangzása után az egybegyűltek megkoszorúzták – így róva le tiszteletüket – a Hősök emlékművét, a Magyar Központban. Majd a közel kétszáz főt számláló megemlékezők csoportja az ifjúsági terembe vonulva várta a melbourne-i fiatalok produkcióját. Az ünnepi köszöntő után a néma csendben ostorként csattant : “ Ötvenhat izzó ősze volt…” Ezzel a felütéssel vette kezdetét a magyar nép emigrációját táncban, dalban, filmben és prózában elbeszélő története.
A műsor rendezőjeként, egyszerre volt fájdalmas, mégis szívet melengető élmény látni a könnyáztatta arcokat a közönség soraiban. Nem egyszer csak egyetlen előadó állt a színpadon, mégis úgy érezhettük, mindannyiunk helyett hangzik el: “ Úgy elmennék, ha mehetnék, ha szabad madár lehetnék…”. S az erre válaszul érkező “Mikor idegen földre mész, arra kérlek, vissza ne nézz! Szívednek ne legyen nehéz, ha idegen földre mész. “ hatására szem nem maradt szárazon.
A műsor záróképe az összes szereplő ajkát egyszerre elhagyó mondat volt, mellyel az idegen földön is megőrzött és továbbadott lángot éltettük : Anyanyelvem magyar!
S véleményem szerint sikerült színre vinnünk azt, ami csak szavakkal nem elmondható.
