Soproni Erdészek a Vancouver-szigeten
A Soproni Erdészek (angolul Sopron Division) a kanadai magyar emigráció egyik emblematikus csoportja. 1956-os kivándorlásuk története és munkásságuk a kanadai magyar lét különleges színfoltja, összetartásuk a diaszpóra egyik példaértékű jelképe.
A forradalom leverése után a Soproni Erdészeti Főiskola hallgatói és oktatói jelentős számban menekültek el az országból. Útjuk Ausztriába vezetett, ahol menekülttáborban várták további sorsuk alakulását. Roller Kálmán rektor november 22-én a hallgatók és oktatóik nevében, húsz ország államfőjének és oktatási miniszterének küldött levelet, azzal a céllal, hogy találjon egy befogadó országot, ahol menedékre lelhetnek. A rektor kérése az volt, hogy együtt maradhasson a teljes egyetemi kar, a diákok pedig befejezhessék tanulmányaikat. A levélre kisvártatva Kanadából érkezett válasz. A kanadai ajánlat igen kedvezőnek tűnt, ugyanis ígéretet kaptak arra, hogy a diákok a vancouveri Brit Columbiai Egyetemen befejezhetik tanulmányaikat.
Korábbi olvasmányaimból magam is ismertem ezt a történetet, a UBC honlapján is olvasható, az Erdőgazdálkodási tanszék egykori professzorának, Kozák Antalnak a tollából. Az összefoglalójából kiderül, hogy 1957-1961 között, felmenő rendszerben összesen 141 diák végzett a vancouveri University of British Columbia-n, mint erdőmérnök. Viszont ennél sokkal többet tudhat meg az ember, ha az események alakulását egy soproni erdésztől hallja. Szamosi Gáborral beszélgettem, aki 1959-ben fejezte be tanulmányait Vancouverben és – több társával közösen – idén vehette át gyémántdiplomáját a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karán.
Victoriából észak felé haladva, két órás autóútra található Nanaimo, a „kikötők városa”. Útitársammal, Gáborral így volt alkalmunk hosszasan beszélgetni. Hamar 1956-ra és a soproni erdészekre terelődött a szó. Sokat mesélt nekem a családtól való elszakadás keserűségéről, a menekülésről, a kanadai letelepedés nehézségeiről és a vancouveri diákévekről. Az út során végig az őszi erdők szépségében gyönyörködött. Egy-egy történet között megjegyezte, mennyire szereti, ahogy a méregzöld fenyvesekbe aranyszínű lombokat csempésznek a juharfák. Én közben azon merengtem, valóban egy ízig-vérig erdésszel utazom, hiszen több mint 20 évvel a nyugdíjba vonulás után is ennyire rajong az erdőkért.
Az út hamar eltelt és pont időben, a kezdésre érkeztünk meg a nanaimoi Magyar Házba. Az ünnepség részeként az összegyűltek megkoszorúzták az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek emléktábláját, majd közösen elénekeltük a Himnuszt. Azután ünnepi beszéd és néhány vers következett. A nanaimoi rendezvényen részt vett egy magyarországi történész, Palasik Mária (osztályvezető – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Tudományos Főosztály) is. Palasik Mária 1956 – A remény napjai című előadásával járult hozzá a megemlékezéshez. A felidézett események a magyar történelem fontos részét képezik, viszont a jelenlévő 56-osok számára azok saját átélt emlékeik. Az ünnepség vacsorával és kötetlen beszélgetéssel zárult. Hat évtized távlatából, attól a bizonyos őszi naptól kezdve, bőven volt miről mesélni.
