Elsősorban néptánc oktatóként, másodsorban dramaturgként, és kulturális szervezőként veszek részt idén a bajorországi diaszpórában – egy nagy kalandként tekintek erre az időszakra, hisz egy számomra eddig ismeretlen perspektívából láthatok rá a Németországban élő magyarok hétköznapjaira, és kulturális életére.

Kisebbségiként talán jobban rezdülök a “magyar vagyok, de európai” érzéssel, mivel életem nagy részét a diaszpórában élőkhöz hasonlóan többnyelvű környezetben éltem, és általában multikulturális körülmények között voltam magyar.

Számomra a magyarság József Attila, és Spiró György; az ördöngösfüzesi “Nem úgy van most, mint volt régen” vagy a mérai “A hajnali csillag ragyog”, a Duna-part a Ferenciek terénél, szombat este; a nagymamám főzte sóskafőzelék sült krumplival; református zsoltár, amit apám énekel a templomi kórusban, Karácsonykor; Gombóc Artúr meséi és a Zengő ABC, amit anyukám szinte naponta felolvasott gyerekkoromban, vagy az olyan szavaink, mint: testvér, lélekzet vagy szerelem.

Magyarnak lenni a hétköznapi értelmen túl jelenthet nekünk, anyaországi, kisebbségi vagy diaszpórában élő magyaroknak egy érzést, egy élményt, egy rezdülést a lélekben, rácsodálkozást arra, hogy mennyi kulturális örökségünk van, amelyek erőfeszítés nélkül hozzánk tartoznak, velünk jönnek.

Abban bízom, hogy a most következő kilenc hónapban én is tehetek valamit annak érdekében, hogy ezeket az egyedi élményeket és értékeket minél többen (újra) felfedezhessék a németországi magyarok közül is.