A magyar néptánccal gyermekkoromban találkoztam, ekkor írattak be szüleim a Szeged Táncegyüttes gyermek csoportjába. Ez a szakmai műhely és a tánccal való foglalatosság olyan értékekkel és élményekkel gazdagított, amely meghatározta későbbi tanulmányaimat és a tánchoz fűződő kapcsolatomat. Így a középiskola befejezése után először a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola történelem-művelődésszervező szakán tanultam, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakára vezetett az utam. Ekkor már biztos voltam abban, hogy a későbbiekben hivatásszerűen szeretnék a néptánc tanításával foglalkozni.

Immáron húsz éve foglalkozom néptánctanítással, oktattam gyermek, ifjúsági és felnőtt csoportokat, de vezettem együttest, készítettem koreográfiákat, és tartottam táncházakat Csongrád megyében, illetve az országhatáron túl is. Meghatározó élményem volt a kárpátaljai szórványban élő magyarok számára a szegedi Cuháré Táncműhely táncosaival közösen tartott gyermektáncház. Nehéz szavakba önteni az ott, a gyermekekkel és tanáraikkal együtt átélt órákat-perceket. Hasonló élményekkel gazdagodtam az erdélyi Mezőségen, ahol megismerhettem Visa települést és táncos adatközlőit.

Ugyanilyen élménnyel és ismerettel szeretném gazdagítani én is a diaszpórában élő magyar közösségeket, megmutatni nekik a hagyományos paraszti néptánckincsünk sokszínűségét, a magyar folklór, a magyar népzene szépségét. Megismertetném velük a magyar táncház módszerét, amely alkalmas arra, hogy a hagyományos kultúrát gyakorlati oldalról megismertesse, tudatosítsa és átörökítse, mert ez egy „alulról szerveződő, mindenki számára hozzáférhető kulturális hálózat, mely művelődési lehetőségeivel közösséget épít és közösséget teremt.”

Ahogy Kallós Zoltán néprajzkutató és táncfolklorista hitvallása volt: „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul éneklünk és magyarul táncolunk.”