Édesanyám, Ágoston Rozália 1907-ben született Rahón. A Trianoni döntés következtében menekült el a család Magyarországra. Ezt édesanyám itt, Buenos Airesben sokat emlegette, hogy nem nekik kellett volna elmenekülniük Kárpátaljáról. Nagyon fájt neki Trianon átka. 1934-ben hozzáment Vass Bélához, édesapámhoz. Ebből a házasságból három gyerekük született, Dénes, Mátyás és én, Gyöngyi.
Édesapám, Ifj. Vass Béla 1907-ben született Szombathelyen. Elemi iskoláját a Szombathelyi Püspöki Elemi Iskolában végezte, majd a Premontrei Gimnáziumban érettségizett 1925-ben. Festőművészi tanulmányait korán kezdte, eleinte édesapja útmutatásai szerint 13 éves korában. Szántó Gergely festőművész tanár vezetése alatt díszletfestési tanulmányokat végzett, majd később önállóan készített színpadi díszletet a Pozsonyi Színház számára. Építészmérnöki oklevelet 1930-ban szerzett a Budapesti Műegyetemen. Az egyetemi évei alatt is festett Nadler Róbert, Jaschik Álmos tanárok és Bory Jenő szobrász kezei alatt. Vívni is tanult édesapjától, id. Vass Bélától, akinek köszönhetően a középiskolai évei alatt több vívóverseny győztese lett. Sopronban kerületi felnőtt vívóbajnokságot nyert a csapatával. Sportkarrierje azonban egy sérülés miatt kettétört.
Szombathelyen a két világháború között működő építészek közül a legfiatalabb s talán a legígéretesebb volt ifj. Vass Béla. Tehetségét minden bizonnyal édesapjától örökölte. Középületeket, lakóházat, iskolát, kórházat, villát tervezett és épített. A környező falvakban népiskolát, családi házakat, a Balatonnál több nyaralót is létesített. Több építészeti versenyen is kiemelt díjazásban részesült. Műemlékvédelemmel is foglalkozott, a nemzeti értékek védelmével, ami aztán egész életében szívügye lett. Feltérképezte Vas vármegye műemlékeit, az összegyűjtött anyagot kiállította, hogy a közvélemény figyelmét felhívja a műemlékvédelemre. Vass Béla élete a második világháború közeledtével más irányt vett. A Felvidék 1938-as visszakerülésével kinevezték Kassa város főmérnökének. Itt is számtalan munkája, projektje valósulhatott meg.
A háború kitörésekor a családot biztosabb helyre küldte, a Balaton mellé. Ám ez csak a kezdete volt a menekülésnek. Nagy nehezen rávette édesanyámat, hogy menjünk ki az országból, menjünk Németországba. Ez anyámnak nagyon nehezére esett, hiszen három kisgyerekkel, egyedül kellett elhagynia szeretett szülőföldjét. Pár hónap múlva sikerült ismét összekerülni, de az érzés leírhatatlan volt: kisemmizett menekültként sirattuk az elvesztett hazát, a szétfoszlott terveket, a megtört pályafutást, az összedőlt családi fészket. És mégis erőt kellett gyűjteni, tovább kellett élni a családért, a jövőért!
Édesapám Németországban újra elkezdett festeni, mint megélhetési forrás. És azokban a nyomorúságos időkben volt, aki értékelte a művészetét és vásárolt képeket! Ennek köszönhetően éltük túl azt a négy évet. A Vöröskereszt révén kaptunk kivándorlási engedélyt, az elsőt Argentínából. Így elindultunk Párizson keresztül, a Le Havre kikötőben felszálltunk a Jamaique hajóra, és 1948. augusztus 1-jén érkeztünk meg Argentínába. Apám a spanyol nyelvet a hajón tanulta meg, szinte tökéletesen.
Buenos Airesben a Hotel de Inmigrantesben kaptunk szállást egy hónapra. Itt aztán állást szerzett a Ministerio de Obras Públicasban, ahol a diplomáját nem ismerték el. Építészmérnöki munkát kértek tőle, olyat, amit más nem akart elvégezni, de csak rajzolói fizetést kapott. De ő ennek is örült, a fontos az volt, hogy végre megint tervezhetett, a család megélhetett és mi, gyerekek tanulhattunk, befejezhettük az egyetemet. Újra festeni kezdett, argentin témákat, hiszen rengeteg festői lehetőség rejlik ebben a gyönyörű országban. A képeivel tárlatokon, kiállításokon vett részt, eladni is tudott belőlük.
Lelki sebei lassan behegedtek, magyar öntudatát új magyar tervek élesztették, a tettek embere volt. Tisztán látta, hogy a cserkészetben milyen magyarságfenntartó erő van, ezért a cserkészetet minden erejével támogatta. Sok éven keresztül járt a táborokba, ahol jó magyarosan, ízletesen főzött, és magyarságra tanította a fiatalokat. Bizony, sokan, ma már felnőtt cserkészek emlékeznek szeretettel Béla bá’ néha szigorú, de vidám, jókedvű, jóhumorú természetére, apai jótanácsaira és főleg példamutatására a magyarságszeretetben.
1981-ben érte az utolsó megpróbáltatás, agyvérzést kapott. Hihetetlen akaratereje még részben helyrehozta bénulását: jobb kezével már nem tudott festeni, de bal kézzel megtanult. Ezen utolsó korszakának képeiből még részt vett kiállításokon. Beszédképességét már nem kapta vissza, és lassan, de biztosan letörte erős akaratát a még erősebb betegség. Ifj. Vass Béla hosszú szenvedés után 1987 áprilisában, 80 évesen hunyt el Buenos Airesben.
Apja nyomdokán haladva egész életére kihatott magyarságszeretete és felelősségtudata, közéleti szerepvállalása, rajongása a szépért, a művészetért, a nemzeti értékekért. Nagyon megható volt számomra, hogy idén megkeresett egy szombathelyi építészmérnök, Balogh Péter, aki elküldött nekem egy cikket édesapámról, ami a TÉR újság 14. évfolyamának 1. számában jelent meg 2017-ben. (Az említett szám itt érhető el: https://vmek.hu/hu/ter-ujsag/2017-marcius/)
A szüleink legfőbb gondja volt, hogy a gyerekeket megtartsák magyarnak, így cserkészetre és magyar órára is jártunk először Girsik Gézához és Piri nénihez, majd az 1955 körül megalapított Zrínyi Ifjúsági Körbe. Édesapám felkérte Sáfrány Györgyi nénit, hogy tanítson magyar néptáncot a gyerekeknek, aki már megkezdte a platanosi apácaiskolában a magyar táncok tanítását. Ekkor kezdtem el én is táncolni a bátyámmal, Dénessel. 12 éves koromban felléptünk Ambassadorban és több színházban is, majd a csoport is kezdett kialakulni. Első fellépéseink között a Mar del Platan Dia de los Inmigrantes esemény szerepelt, ami nagyszerű élmény volt számunkra. Részt vettünk egy nemzetközi táncversenyen is, ahol második helyezést értünk el. 1959-ben megalakult a Regős Táncegyüttes Vass Dénes, bátyám vezetésével. Az együttes számos rendezvényen, belföldön és külföldön is szerepelt (Santa Fe, Córdoba, Chaco stb.)
1977-ig táncoltam, az utolsó előadásom a Szent László-bál volt a Centro Asturianoban, Vincente Lópezben. Ezt követően férjhez mentem, két gyerekem született, Gabriela és Mátyás, egyetemre mentem, majd a Sandoz-gyógyszergyártó cégnél dolgoztam személyzetigazgatóként, tehát nagyon elfoglalt voltam. 2004-ben újra találkoztam gyerekkori barátnőmmel, Kerekes Ágival, aki Neuquenben élt, és gondolkozni kezdtünk, hogy indítsunk magyar táncórákat azokkal, akik elmaradoztak a magyar körből. Édesanyám 100. születésnapján, 2007-ben elkezdtük megszervezni a barátaink toborzását, és még abban az évben elindult az Oleander csoport Natalia Roglich tanárral.
A kezdeti célunk nem a fellépés volt, de már az első hónapokban meghívtak minket Gral. Du Graty-ba, ahová a Regős Néptáncegyüttessel közösen mentünk. Később más helyszíneken is színpadra léptünk. Az évek alatt több tanárunk is volt, de a Kőrösi Csoma Sándor Programnak köszönhetően 2014-től rendszeresen kaptunk tánctanárt Magyarországról. Makovinyi Tibor és Truppel Mariann ösztöndíjas tanárok ösztönöztek minket, hogy vegyünk részt a Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozón először Montevideoban, majd Buenos Airesben. Az elmúlt években sokan jöttek-mentek a csoportban, argentin származásúak is, mi mindenkit befogadtunk. Meg tudtuk mutatni mindenkinek a táncokat, a dalokat, a népzenét, amit szerencsére szerettünk, és így maradtunk meg mostanáig. Eltelt 14 év, de a mai napig fontos nekünk a csoport, van lelkesedés és öröm. Egy szép baráti társaságot alkotunk, remélhetőleg még sok évig.
