Bécs: Ars Sacra Fesztivál
Az Ars Sacra Fesztivál különlegessége abban is áll, hogy nem feltétlenül szükséges külön előadásokat szervezni, hiszen az egyház liturgiája önmagában is lehetőséget ad arra, hogy a szent művészeteknek helyet adjon. A másik élmény az volt, hogy a régi zene mennyire időszerű és szívhez szóló, lelkesítő ma is, a modern kor embere számára is. Ezt tapasztalhattuk meg a szombati előesti szentmisében a Pázmáneum kápolnájában. Dr. Szalay Olga zenetörténész vezetésével egy erre az alkalomra összeállt kis ének- és zenekar szolgálta zenei kísérettel az ünnepet, Kájoni János 1676-ban kiadott Cantionale Catholicum c. énekeskönyve és Domonkos Pál Péter dallamai alapján. A zenész vendégek, beleértve a vendéglátó rektort is Blanckeinstein Miklós kanonoknak, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye pasztorális helynökének személyéhez, korábbi hittanjaihoz, tevékenységéhez kapcsolódnak, akinek inspirációjából a Kájoni János énekeiből összeállított mise létrejött, és annak 33 évvel ezelőtti első bemutatója is köszönhető.
Varga János rektor prédikációjában a hallott szentírási részletekről – Lukács evangélium 16, 1-13 - mondott gondolatait összefoglalva arra hívta fel a figyelmünket, hogy már itt a földi életünkben azokat az értékeket kell keresnünk, amelyek magukban hordozzák az örök értékeket. A szent művészetek – legyen az bármelyik művészeti ág – már az örökkévalóságból hordoznak magukban valamit. Aki tehát ezekkel foglalkozik, nagy és értékes dolgot tesz, hiszen ezt aztán megoszthatja másokkal is. Szentbeszédében a rektor Szent II. János Pál pápa éppen 20 évvel ezelőtt a művészekhez írt leveléből is idézett: „… akik szenvedélyes odaadással keresik a szépség új Epifániáját, hogy művészi teremtőerejükkel ajándékot készítsenek a világnak.” Tehát ő is azt mondja, hogy a művészet az isteni kinyilatkoztatás megnyilvánulása itt, a Földön. Az Egyháznak szüksége van a művészetre: „A művészet ugyanis, ha igazi, a sajátosan vallásos kifejezési formákon túl is belsőleg van közel a hit világához, annyira, hogy olyan időszakokban, amikor a műveltség kifejezetten elfordul az Egyháztól, a művészet hidat képez a vallásos élményekhez.” Emellett azért is fontos, mert „az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatatlan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető formába öntenie. A művészetnek megvan a képessége, hogy az üzenet egyik vagy másik szempontját kiragadja, és olyan színekbe, formákba, hangokba öltöztesse, amelyek megfelelnek a szemlélő vagy hallgató intuíciójának. S ez úgy történik, hogy nem sérül az üzenet transzcendens tartalma, sem misztérium jellege nem vész el.” Ezért van szüksége az Egyháznak olyan emberekre, akik ezt az adott művészeti ágazatban el tudják érni, meg tudják valósítani. A muzsikusok és zenészek tehát éppolyan fontos szerepet töltenek be, mint a képzőművészek, irodalmárok, építészek. Hiszen: „Megszámlálhatatlan a hívők sokasága, akik hitüket olyan dallamokkal táplálták, melyek hívő szívből fakadtak és a liturgia részei lettek, vagy alkalmas segítséget nyújtanak a liturgia méltó végzéséhez. Az énekben a hit túláradó örömmé, szeretetté és a szabadító Isten bizalomteljes várakozásává válik.”
Ehhez a gondolathoz szorosan kapcsolódik Kájoni János alakja és munkássága, aki 1629 végén (tehát 390 évvel ezelőtt) született, s akiről ebben a szentmisében hálaadással megemlékeztünk. 1648-ban lépett be a ferencesek közé Csíksomlyón és 1655-ben szentelték pappá. Orgonistaként és hangszerkészítőként is tevékenykedett, de ő vezette a mikházi és a szárhegyi kolostorok építését, orgonát készített Csíksomlyón, Mikházán, Szárhegyen és Székelyudvarhelyen. Csíksomlyón 1675-ben megalapította a Székelyföld első nyomdáját, ahol elsőnek 1676-ban Cantionale Catholicum címmel kiadta katolikus énekeskönyvét, amely több kiadást is megért. Ez azért is volt különösen fontos és időszerű, mert akkor már nagyon erős volt a protestáns hatás, és a protestáns énekeskönyvek kiadása, s emiatt úgy tűnt, mintha nemzeti nyelven nem lennének egyházi énekek. Gazdag, sokoldalú tevékenységét 1687. április 25-én Gyergyószárhegyen bekövetkezett halála szakította félbe. Énekgyűjtő munkásságának eredménye az 1634-1671 között keletkezett, róla elnevezett Kájoni kódex kéziratban fennmaradt dalgyűjtemény, amely egyházi művek mellett világi énekeket is megörökített. Kájoni János a Cantionale Catholicum előszavában így fogalmaz: „…az uniformitas minden Templomokban még-tartafsék, hogy mindenütt egy fzivel, fzájjal, egy forma énekekkel fzolgállyunk Iftennek. „Harmadfzor, édes Hazámnak akartam fzolgálni." és még egy fontos gondolat az olvasóhoz szóló intésből: „Hogy pedig femmi heával ne lenne a' Keresztyén Olvasó, a' Sz. Mife-alatt-való Kyrie-t, Et in terra-t, Patrem-t, Sanctus-t, Agnus-t magyarul fordítottam, mely eddig foha nem vólt.” Nagyon szeretetreméltóak, szépek és ízesek ezek a szavak, amelyeken keresztül közel kerül hozzánk egy olyan személy, akiről sokat ugyan nem tudunk, de művein és munkásságán keresztül mégis megismerhetünk. Kájoni János példája adhat nekünk nemcsak erőt, hanem kedvet és lelkesedést is, ahhoz, hogy a jóban hűek tudjunk maradni, s ezáltal részesülhessünk a nagyobb értékekben.
A szentmise közben ennek a zseniális ferences szerzetesnek az énekkönyvéből hallhattunk dalokat. A háromtagú zenekart (fuvola, gitár, cselló) és a rektor atyával kibővült 6 fős énekkart Szalay Olga vezette. Nagyon kellemes hangzásvilágú, lendületes tempójú énekeket adtak elő, amelyek szép ívet és keretet adtak a liturgiának. A szentmise után a karvezető röviden beszélt még Kájoni Jánosról. A polihisztor ferences szerzetes nemcsak a zene terén alkotott nagyot, hanem festett, verses kötete is megjelent, valamint összeállított herbáriumot is. Az egyik legismertebb műve a Kájoni kódex, amely zenetörténeti szempontból igazi kuriózum, hiszen komoly gyűjtemény egyházi és világi kórus és hangszeres művekből. Noha Kájoni János tudott kottázni, a másik műve, a Cantionale Catholicum, amely 820 énekből áll, mégis kotta nélküli – magyarázta a zenetörténész. A szövegek mellett csak azt jelezte, hogy mely dallamra kell énekelni, s ez már elegendő volt az akkori kor emberének. Csak évszázadokkal később 1979-ben jelent meg egy újabb kiadása a gyűjteménynek, amely Domonkos Pál Péternek köszönhetően kottával egészítette ki az énekeket. Szalay Olga a Kájoni énekekben és a felújított dallamokban jó lehetőséget lát arra, hogy a mai ifjúság számára is vonzóvá tegye a régebbi egyházi énekek szövegeit. A gitárral, fuvolával, csellóval, sőt olykor dobbal kísért dalok hangzása valóban különleges, kicsit más, mint a megszokott orgonás énekek, ugyanakkor mégsem szakadnak el annyira a klasszikus szövegektől, mint az új keletű gitáros énekek. Így az idősebbeknek és a fiatalabbaknak egyaránt magával ragadó tud lenni. Ezekből a dalokból hallgathattunk meg még végezetül ötöt, melyek nem kifejezetten a liturgiához kötődnek, de hangulatukban, mondanivalójukban jól kapcsolódtak az esthez. Volt köztük katonaének (alcíme szerint „a török időkből, ma pedig az erkölcsi romlás elleni harchoz”), Balassi Bálint egyik imája és Szent István intelmeit is megénekelte a kórus. Különleges és szép dallamokat hallhattunk a Pázmáneum kápolnájában. Én magam még napokkal később is azon kaptam magam, hogy ezeket az énekeket dúdolom magamban, s valahogy mintha könnyebben és lendületesebben ment volna a munka. Hogy ennek köszönhetem, azt nem tudom, de az egészen biztos, hogy nem utoljára találkoztam Kájoni János nevével és énekeivel.
