Bevezető szavaiban Varga János atya, a Collegium Pázmáneum rektora úgy vélelmezte, művészet nélkül nemigen lehet eljutni az üdvösségre. Mint mondta, a művészet olyan metanyelv, amely a hitet láthatóvá, megfoghatóvá, továbbadhatóvá teszi számunkra, a művészeti ágak közül a zene pedig Istennek azt a kimondhatatlan szentségét közvetíti, amit szavakkal nehezebb megfogalmazni. Az akkordok, harmóniák, hangzatok, különböző hangszerek különféle színei, a tónusok, a kórus megszólalása olyan csodálatos valóság, amit más módon nem kaphatunk meg, talán nem is érthetnénk meg, de amit bizonyára megértés nélkül is a szívünkbe tudunk fogadni – fogalmazott a Pázmáneum rektora. Hozzátette: Magyarországról azt tartjuk, hogy Kodály országa, de ugyanannyira Liszt országa is. „Zenei nemzet vagyunk. Ha nem őrizzük a saját hagyományainkat, nem is jutunk igazán messzire” – szögezte le Varga János atya. Végül az estet ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Liszt Ferenc magyar volt és katolikus – ő maga is ennek vallotta, tudta és érezte magát, egész életét teljesen őszinte szívvel Istennek szentelte. A művei olyan elmélkedések, olyan, hitről szóló tanúságtételek, amelyek önmagukért beszélnek.”
Dombó Dániel karnagy, a bécsi Cantus Arcis Kórus alapító-vezetője ezt a gondolatot vezette tovább, és előadása kezdetén rámutatott: a zenészeket, zeneszerzőket Liszt Ferenc maga is több írásában papokhoz hasonlította, akik erkölcsnemesítő tevékenységük által – legyen szó akár egyházi, akár szimfonikus zenéről – a társadalmi különbségeket legyőzve segítenek felemelni a lelkeket egy magasabb szférába.
Mint elhangzott, Liszt meglehetősen összetett és sokszínű zeneszerző, akinek a vallásosság és az egyházzene már a gyermekkorától jelen volt az életében, ebben a szellemben nevelték, és ez az indíttatás egész életében végigkísérte. A kisebb papi rendeket is felvette 1865 nyarán. Azt vallotta: „Amikor már belül teljesen kialakult a szerzetes, miért ne öltsük magunkra külső ruházatát?”, valamint azt, hogy: „Az én lelkem már nem a Helikon és Parnasszus felé irányul. Az én lelkem a Tábor- és a Golgota-hegyére vágyik.” Róma és annak vallásos légköre igen meghatározó volt Liszt alkotótevékenységére s még inkább stílusának megújulására.
Legjelentősebb egyházi művei a Krisztus-oratórium, a Szent Erzsébet legendája, az Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak, a befejezetlen Szent Szaniszló-oratórium, öt misekompozíció, Mária-imádságok, zsoltárfeldolgozások és több kisebb motetta. A stiláris változás, amit a Rómában töltött évei után láthatunk-hallhatunk, a letisztulás mellett abban a törekvésben mutatkozik meg, hogy a XIX. századi kortárs egyházzene, amely eltávolodott a liturgiától és önmagáért való kompozícióvá vált, kerüljön ismét közelebb a liturgikus eseményhez. Liszt felismerte, hogy olyan zenét kell komponálni, ami ezt a visszatalálást elősegíti, és ehhez a kulcsot a gregorián, illetve a reneszánsz kompozíciós elvek mentén találta meg, így – a reneszánsz komponistákhoz hasonlóan – közvetlen módon beemelte a gregoriánt a saját művészetébe. Nemcsak oratórikus egyházi műveiben, hanem például a Haláltánc zongoraversenyben, a Dante-szimfóniában, a Hunok csatájában, a Via crucis passióban is gregorián témákat dolgozott fel.
Dombó Dániel külön fejezetet szentelt előadásában a gregorián ének bemutatására. Mint elmondta, a gregorián ének a római egyház legrégebbi (VIII–XI. századi) énekkönyvekben található, hivatalos, egyszólamú, latin nyelvű liturgikus énekrepertoárja. Nem más, mint maga az énekelt római liturgia. A kettő között elszakíthatatlan kapcsolat van – hangsúlyozta. Ha a gregoriánra nem mint zenei stílusra tekintünk, kimondhatjuk, hogy a római liturgia és a gregorián együtt született – mutatott rá az előadó. Kitért arra is, hogy a klasszikus liturgiában minden hangosan kimondott szó énekelt szó, és a gregoriánban az a mód maradt ránk, ahogyan a római liturgia szavait kimondták. „A gregorián nem a római liturgia egyik lehetséges megzenésítése, hanem eredeti, vele egy tőről fakadt megnyilvánulása. Ehhez képest a későbbi egyházzene csak másodlagos, minden értéke ellenére inadekvát szerkesztmény” – hangzott el az előadáson.
Dombó Dániel külön szólt arról, hogy a liturgiában milyen fontos az ének és a szöveg kapcsolata. Ennek lényegét így foglalta össze: „A liturgia az egyház hivatalos, közösségi istentisztelete, ennek eseménye közben lép kapcsolatba egymással a közösség és az istenség. A liturgia természete szerint esemény, ezért formailag mindig egy drámai, kötött rituális cselekmény, melynek egész menete – a mozdulatok, az énekek, mozgások, színek stb. – részletesen meghatározott. Az a zene pedig, amely egészen szorosan tapad a liturgiához, nem betét, nem önálló szórakoztató megnyilvánulás, hanem ennek a drámának az alkatrésze. A liturgikus zene a liturgikus szó megjelenítése. Az ősi felfogás szerint a liturgikus ének szerepe nem hangulati aláfestés, hanem a liturgikus szónak a liturgikus szituáció szerint módosuló kimondása. Különösen igaz ez a római liturgiára, melyre minden érzelmi melegsége mellett is a ráció megőrzése, a logosz uralma jellemző, s idegenkedik az extatikus túlzásoktól.”
A liturgia szövegéről az előadó kiemelte: azt a liturgia főleg a szent könyvekből veszi, a római liturgia szövegeinek négyötöde a bibliából származik. A liturgia azzal értelmezi a bibliai szövegeket, hogy kiválasztja, mely részek hangozzanak el és mikor. Márpedig a biblia formailag nézve művészi próza, melyet sem rím, sem szótagszám, sem versszakképlet nem szabályoz. Így igazán az a zene tudja követni a biblia beszédét, mely maga is ütemnélküli, beszédszerű, és a sorok, szakaszok rövidebb-hosszabb voltát követve rugalmasan rövidülő vagy hosszabbodó formai egységeket tud képezni. Ezt a formai fegyelmet és szabadságot egyedül a gregorián zene képes maradéktalanul beteljesíteni.
A gregorián zene templomtérben szól jól, ez is mutatja, hogy funkciója a liturgia – hívta fel a figyelmet Dombó Dániel, majd közös énektanulásra invitálta a közönséget. Az előre kiosztott szöveg és kotta alapján a Vexilla regis prodeunt – Király zászlói lengenek című, a Szent Keresztről szóló gregorián himnuszt tanultuk meg. A művet Venantius Fortunatus írta a VI. században, amikor Türingiai Szent Radegundis királynő II. Jusztinosz császártól kapott egy szent kereszt ereklyét. A himnusz tartalma a kereszt dicsérete a megváltás misztériuma alapján. Magyarul Babits Mihály és Sík Sándor fordításában énekeljük (Királyi zászló jár elől). Bécsben latin szöveggel gyakoroltuk. Nem vitás, nagy élményt jelentett ez a gondosan felépített előadás résztvevőinek.
Annyi zenei bejátszás és énektanulás után más meglepetést is tartogatott még számunkra Dombó Dániel: az est vége felé közeledve levetített egy részletet a Liszt Ferenc életét bemutató, 1982-ben készült tévéfilm-sorozatból. Darvas Iván játékában elevenedett meg előttünk az idősödő zeneszerző római fogadtatása.
Végül, de nem utolsósorban Dombó Dániel hírül adta az érdeklődőknek, hogy október 16-án, vasárnap este fél 7-kor a salzburgi dómban (5020 Salzburg, Domplatz 1A) LISZT 130 címmel ünnepi Liszt-koncertet tartanak a Salzburgi Dóm Kórusa és a Cantus Arcis Kórus közreműködésével. Vezényel: Czifra János, a salzburgi dóm karnagya. Liszt Ferenc Koronázási mise és Kodály Zoltán Budavári Te Deum című műve lesz műsoron. A két kórus ezzel az alkalommal és programmal is tiszteleg a zeneszerző emléke előtt halálának 130. évfordulója esztendejében.
Tartalmas és a lelkeket kétségkívül magasabb szférába emelő este volt, köszönet érte a Pázmáneumnak és Dombó Dániel karnagynak!
