Andrea idén már hetedik alkalommal mentora a Sao Paulóba érkező KCSP-s ösztöndíjasoknak
Mi volt az előzménye, hogy mentor lettél a Kőrösi Csoma Sándor Programban?
Mikor csatlakoztam, az akkori vezetőtől kaptam egy útmutatót, hogy a Brazíliai Magyar Segélyegylet mit vár el a KCSP-től, – ez alapján próbáltuk felállítani a programokat. Aztán Magyarországról is jött egy útmutató, hogy a mentortól mit várnak el. Volt tehát két oldalról is leírás; és eleinte sokat hagyatkoztam rájuk, de egy idő után szerencsére automatikussá vált sok dolog. Az emberek pedig ismertek és tudták, hogy ha valamit elvállalok, akkor a legtöbbet próbálom kihozni belőle.
Minden program előtt Pedro Marquesszel – aki szintén hetedik éve mentorhelyettes mellettem, idén ő is vállalta a mentori munkát az egyik ösztöndíjasunknál – megbeszéltük, hogy mit vár el a Casa Húngara. Volt egy terv, aztán a megvalósítás már rajtunk is múlt. Lassan az ember megszokja ezt a munkát. Főleg, ha olyan közvetlen ösztöndíjasokkal dolgozik, akik maguktól sok mindenbe bele tudnak kapcsolódni, mert érzik a felelősséget, és átlátják a helyzetet. Ekkor a mentornak egy kicsit könnyebb a helyzete. Nagyon attól függ az adott év, hogy ki jön, és milyen tevékenységet tud csinálni.
És azt Ti jeleztétek, hogy milyen területre szeretnétek ösztöndíjast, vagy azután alakítottátok ki a programot, miután tudtátok, hogy ki jön?
Egyre inkább mi kértük. Minden program végén megbeszéltük a program hatékonyságát, sikereit, nehézségeit, valamint az elvárásokat a következő programra a jövő év tervezése alapján. Az ösztöndíjasok visszajelezték az államtitkárságnak, hogy itt nálunk milyen ember tud hatékonyan tevékenykedni. Amikor olyan csoportban dolgoznak a KCSP-sek, aminek már megvan a struktúrája, mint például a tánccsoportok, a cserkészet, a könyvtárosok és az irodalomkör, akkor ott nagyon jól tudnak tevékenykedni. A legkönnyebb, ha beteszed az ösztöndíjast egy olyan helyre, ahol valami rendszeresen és jól működik. A tánc- vagy a cserkészcsoportba például, ahol szintén mindig van merre fejlődni! Amikor az ösztöndíjasnak kell felállítani például egy magyar kurzust – kimondottan olyanok részére akik aktívak a közösségünkben és akiknél a magyar tudás több szintű – az már nehezebb feladat, bár ilyenre is volt példa és sikerült is.
A programok sikeressége ezen kívül az időtartamtól is függ. Az előző években 6 hónaposak voltak az ösztöndíj-periódusok, az talán rövid idő egy nagyobb projekt felállítására. Az idő, amire az ösztöndíjasoknak szüksége van a beilleszkedéshez, az is számít. És függ attól is, hogy van-e olyan köztük, aki már volt nálunk, vagy Brazíliában előzőleg. Mindig kértük, hogy olyan ember jöjjön, aki tud portugálul vagy spanyolul. Sokkal könnyebb közös nevezőre kerülni az emberekkel, hogyha az ösztöndíjas beszél portugálul vagy spanyolul. Fontos, hogy ne ijedjen meg egy óriási nagyvárostól, de ne is legyen túl merész.
Már hetedik éve vagy KCSP mentor, annak idején miért döntöttél úgy, hogy ezt a szerepet vállalod?
Ez a legkönnyebb válasz igazából. Mikor Zsolt (első Sao Paulo-i ösztöndíjas) járt a gyerekeimhez magyart tanítani, akkor kialakult egy kapcsolat, és észrevettem, hogy mennyire fontos, hogy valaki törődjön az ösztöndíjassal. Hogy legyen ideje beszélgetni vele, mesélni, viccelődni, bármit… Tehát foglalkozni vele hétköznap. Mikor hallottam, hogy lehet jelentkezni, jelentkeztem Tóth Esztivel, ő pedig boldog volt, hogy vállalnám. De ez az egész azért keltette fel így az érdeklődésem, mert mikor én Magyarországon voltam, akkor a magyarországi rokonaim fogadtak. Nagyon jól éreztem magam, otthon éreztem magam. Aztán rögtön összekapcsoltam ezt a két dolgot: hogy milyen jó lenne, hogyha az ösztöndíjas is otthon érezné magát. Ezt igyekszem tehát viszonozni. Ezáltal alakul ki egy közös identitás, már a fogadással kezdve. Úgy gondolom, hogy a magyar nyelvet is tudom annyira beszélni, hogy elősegítsem azt, hogy ez az ember jól érezze magát, sőt, e munka mellet sokat javult nálam is a magyar beszédkészség. Nagyon szeretem csinálni! Meg azért kihívás is természetesen, azokat pedig szintén szeretem. Ezen kívül nagyon jó a fiatalokkal lenni, mert az ember megújul ezáltal. Erre később jöttem rá, hogy milyen jót tesz az, hogy fiatalokkal vagyok, akik nem a gyerekeim, és nem úgy reagálnak, mint a gyerekeim. Szóval lényegében ez: a fogadás kérdése, meg az, hogy viszonozzam, amit én kaptam, amikor Magyarországon voltam. Láttam, éreztem, hogy ebben hatékonyan fogok tudni segíteni. Sokat segített az is, hogy ismertem az embereket, akikkel dolgozni kellett – a cserkészetben, a néptáncban, és a Magyar Házban is.
Jövőre is leszel, meg azután is? Ez rajtad múlik?
Gondolom, hogy igen. Azért is, mert nincs sok vállalkozó, emberhiányban szenvedünk azok közül, akik tudják és ráérnek ezeket a dolgokat vállalni. Azt is nagyon jó látni, ahogy a fiatalok is belejönnek, például Kiss Aliz is, aki szintén először vállalta a mentorálást egy másik ösztöndíjasnak, tudniillik hárman vannak São Paulóban idén. Fontos, hogy az adott csoportnak a vezetője érzékelje a fontosságát az ösztöndíjassal történő együttműködésnek, segítsen neki a közösségünk napi rutinjába bekapcsolódni, egy idő után már az ő saját jelenléte nélkül. A mentor feladata a fogadás, a beilleszkedés segítése, az általános szokásokba való bevezetés, és a közösségről történő tájékoztatás. A munka beosztása és a tevékenységek részletezése pedig már az ösztöndíjas és a mentor közötti együttes megbeszélésektől függenek.
És persze a kommunikáció meg a nyelv ehhez is nagyon fontos…
Vannak olyan programok, amik azóta léteznek, mióta KCSP ösztöndíjasok vannak Sao Paulóban?
Ami tényleg megmaradt és többször megismétlődött, az a júliusi intenzív nyelvtanulás a cserkészeknek, meg a Campos de Jordao-i záró tánctáborok. Ez a kettő nagyon bevált. Sokszor új dolgokat csináltunk, és sokszor felhoztunk olyan dolgokat, amit azelőtt keveset tettünk: például az irodalmi teázásokat. Az irodalmi körünk tele van olyan tagokkal, akik szeretnek szavalni, ők nagyon szerették ezt. Meghatódtak, visszaemlékeztek a szüleikre, gyerek és fiatalkori helyzetekre, körülményekre mikor a verseket először olvasták… Ezeknek az eseményeknek a megtartása többek között azon is múlik, hogy milyen ösztöndíjas jön, illetve hogy milyen elvárások vannak az évre.
Tavaly óta a diaszpóra értékeivel is hatékonyabban tudunk foglalkozni a programon belül, a könyvtárban is nagy munkát végeztek az ösztöndíjasaink. Valamint idén Veled is egy újfajta és egyben nagy projektet vállaltunk azzal, hogy a közösségünk utóbbi 24 évének munkáját összefoglaljuk egy emlékkönyvben.
Kicsit az előzőhöz kötődik a következő kérdés: milyen események színvonala változott 2013 óta a KCSP-seknek köszönhetően?
Szerintem minden fellépésnél és megjelenésnél javult a színvonal. Az újabb generációknál a magyar nyelv megszűnőben volt. Azelőtt olyan előadások voltak, hogy a gyerekek szerepeltek ugyan, de nem mondtak semmit. Ezzel szemben tavaly már voltak olyanok, akik külön szavaltak, mindenki előtt! És ez nem úgy volt, hogy egyik napról a másikra… Elkezdtek magyarul beszélni előadásokon, mernek beszélni, és tudják, hogy miről beszélnek. A néptáncot kísérő énekléseknél is már tudják, hogy miről énekelnek, ismerik a magyar néptánc dialektusait. Vannak nagyon jó tanáraink és rajtuk kívül a KCSP-sekre is mindig számíthatunk, ebben a kérdésben is. Szóval minden közös dolgot jobban értenek, jobban beszélnek, és egyáltalán meg mernek szólalni. Kár, hogy a generációk folyamatosan elmúlnak, és a megújítás egyre nehezebb.
Vannak kedvenc emlékeid ebből a 7 éves időszakból?
Vannak. Nagyon sok kedves emlékem van, éppen azért mert barátságok alakultak ki. Minden ösztöndíjashoz kapcsolódik valamilyen eset, amihez kötődöm. Inkább több kedves emlékem van. Vannak jó sztorik, amik a barátságon és a bizalmon alapulnak. Mindegyik ösztöndíjassal van egy fontos, kedvenc esemény, amin együtt voltunk jelen, és nagyon jó volt. De ezt egy délutánon keresztül tudnám mesélni. A Pántlika 50 éves jubileuma például egy különleges, felejthetetlen este volt. Ezt mindig együtt látom az ösztöndíjasokkal, nem lehet tőlük elvonatkoztatni. Az első évben mikor mentor voltam, az összes ösztöndíjas együtt készült egy workshoppal, ami szintén nagyon jól sikerült, az is maradandó emlék. Többek között a csángókról is, meg népművészetről és népszokásokról szóló előadásokat is hallottunk már az ösztöndíjasoktól. Ezek közben én is tanulok.
Mindenképpen sok élménnyel mennek haza az ösztöndíjasaink, legyőzve a kihívásokat és a gazdag diaszpóra életének megismerésével, ami már több mint 90 év kitartó munkájának eredménye.
