– Híd közepén című könyved közvetlen folytatása az Angyal a földi pokolban regény fő cselekményszálának, a kitalált személy, Balázsovich Antónia sorsa alakulásának. Ha már választania kell, miért dönt Antónia a haza helyett a szerelem mellett?
– Az apácáknál nevelkedett budai úri lány, majd bátor és igen makacs nő, Balázsovich Antónia és az osztrák orvos, Lucca Engel között a második világháború idején bontakozik ki a mindent eldöntő szerelem. A Budai Vár mélyében meghúzódó Sziklakórház biztos menedéket nyújt számukra egymás megismeréséhez, nem ad azonban oltalmat a Vörös Hadsereg bevonulásával szemben. Hiába állnak a Nemzetközi Vöröskereszt szolgálatában, nem kerülhetik el saját kegyetlen sorsukat: míg Lucca egy szibériai lágerben küzd az életéért, addig Antónia a kommunista diktatúra kíméletlen megtorlásaival találja szemben magát: szenvedés, erőszak, kitelepítés, szerettei elvesztése, nincstelenné válás vár rá. A háború utáni időszak politikai és hatalmi játszmái olyan húsba vágó dilemmák elé állítják őt, melyeket nemcsak az emberekkel, de önmagával is meg kell vívnia: menni vagy maradni, tenni vagy lapulni, élni vagy meghalni... Amikor 1956 októberében a Sziklakórházban újra találkozik Luccával, meghozza döntését: követni fogja őt Ausztriába. De ezt a döntést nem csupán a mindent legyőző szerelem szüli: Antóniának valójában nincs más választása. Ha Magyarországon marad, börtön vagy kivégzés vár rá, fogadott kislánya pedig állami gondozásba kerül. Egy nő viszont, ha anya, nem játszhat hőst, nem áldozhatja fel önmagát, hiszen felelős a gyermekéért. Antónia ezért döntött a menekülés mellett.
– Mi vár Antóniára az új hazában?
– Kiegyensúlyozott házasság, gyerekek, meleg otthon, barátok. Akár boldog is lehetne, de gyötri a honvágy. Ezen kívül még egy problémával meg kell küzdenie: azzal, hogy a múlt Ausztriába is követi őt. Ne feledjük, hogy a külföldre menekülők között ávósok is megbújtak, hogy munkájukat külföldön folytassák. Nem véletlenül tűnt el Bécsből is több magyar a ’60-as években is. A mai napig találkozom olyan történetekkel, hogy valaki felszállt a villamosra, és többé nem látták. Csak a hír jött, hogy Magyarországon felakasztották. Főhősnőmnek, Antóniának – akit szintén megfigyelnek – mindezekről tudomása van. Egyre csak arra az alkalomra vár, amikor beszélhet, felfedheti azoknak a nevét és tetteit, akik hazugságaik révén Ausztriában elismert közéleti személyiségekké lettek, holott valójában ők keserítették meg Magyarországon a nép életét.
Antónia vállára ebben a regényben is további súlyos terheket rakok, hiszen az olyan személyiségek élete, mint ő, tele van küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal. De ő most sem roppan össze, csupán elcsendesedik, már nincs benne az a hév, az a tűz, ami fiatal korában jellemezte. A hite, az Istenbe vetett bizalma viszont nem változik. Ezért tud szembenézni férje elvesztésével, a gyermeknevelés problémájával, a lázadó kamaszlányával, aki nem akar Ausztriában magyar lenni…
– Miben nyilvánul meg, hogy Antónia legfiatalabb lánya, Giza megtagadja a magyarságát?
– Giza, a tehetséges énekes lány szégyelli magyarságát. „Magyar lánynak” gúnyolja nővérét, Johannát, és amikor a zeneiskolában vizsgadarabként Bartók-művet kap, nem játssza el. Antónia hiába tanította meg neki a magyar történelmet és irodalmat, Gizát ez nem érdekli. Vitájuk odáig fajul, hogy a lány elköltözik otthonról. Amikor a New York-i Metropolitanbe hívják énekelni, édesanyja Amerikában élő barátnője, Ágnes próbálja jobb belátásra bírni, és nem eredménytelenül: a bécsi Zeneakadémián tartott búcsúelőadásán Giza bejelenti az osztrák publikumnak, hogy most egy Bartók-dalt fog elénekelni, és felhangzik az Elindultam szép hazámból… Antónia, aki az első részben is csak egyszer sírt – a végén, amikor Johannával átlépte az országhatárt –, a második részben itt kezd el sírni. Nem bírja tovább, feltör belőle hosszú évek fájdalma… Giza esetével egy létező problémára akartam felhívni a figyelmet: nagyon sok kivándorló család második, harmadik generációja a megfelelés és beilleszkedés nagy igyekezetében elvesztette vagy meg sem szerezte anyanyelvismeretét. Ausztriában nem egy idős házaspárnak a gyermeke már csak töri a magyart, az unoka pedig már egyáltalán nem is beszéli a magyar nyelvet. Ezt nagyon komoly problémának látom.
– Megindító az a rész is, amikor Antónia már csak egy tányérral terít asztalt…
– A regényfolyamnak ebben a részében 1980-ig írom a történetet, Antónia ekkor ötvenhárom éves. Ez alatt megéli, hogy elfogynak a tányérok az asztalról… Boldog feleségként, kisgyermekekkel öt, néha hét-nyolc személyre is terített, amikor a férje szülei és a legjobb barát, Andreas Möller is náluk vendégeskedett. Aztán eljön a pillanat, amikor már csak saját magának terít. Nem sajnálja magát, csak fáj neki. Ez minden anyai szívnek fáj, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez az élet rendje…
– A regény címe Híd közepén, így, határozott névelő nélkül, miközben a könyv borítóján Antónia egy konkrét híd közepén áll. A cím mégis mintha azt sugallná, hogy itt egy tágabb értelemben vett hídról van szó. Milyen híd ez, mit köt össze mivel?
– Antónia a Duna-csatorna feletti Schwedenbrücke-n áll, ahol gyakran elidőz, nézi a vizet, és eltűnődik azon, hogy ha ráfeküdne, mint egy falevél, a víz hazasodorná Budapestre – a híd tehát egyfelől összeköti Ausztriát és Magyarországot. Ugyanakkor ez az a híd, amelyiken Lucca Engel 1956 tavaszán elhatározza, hogy visszamegy Magyarországra Antóniáért, a híd tehát Antóniát és Luccát is összeköti. A regény utolsó jelenete is ezen a hídon játszódik. Egy sorsában meggyötört asszony áll ott egy maréknyi magyar földdel. Tudom, hogy a legtöbb menekült ezt hozta magával 1956-ban. Ennyi maradt nekik a hazából.
– Annyi szenvedés után Antónia Ausztriában sem volt boldog?
– Inkább azt mondanám, hogy a lelkében szabaddá vált. Attól, hogy jövünk-megyünk egyik országból a másikba, vagy azt csinálunk, amit akarunk, nem biztos, hogy szabadok vagyunk. A szabadság belülről jön, abból, hogy mit tudunk elengedni. Ameddig valamihez görcsösen ragaszkodunk, nem leszünk szabad emberek. Antónia a belső szabadságát Ausztriában érte el. Nem tudott hazamenni, de a belső szorongásai feloldódtak és a regény végén a titkait is felfedte. Felszabadult. Talán ezért is tudott utat engedni az újabb szerelemnek…
– Jól sejtem, hogy Andreas Möller a legkedvesebb karaktered a könyvben?
– Legfőképpen ő, a maga szókimondásával, igazságkeresésével, azzal, hogy nem fél senkitől és semmitől, s nem csupán kalandvágyból teszi a dolgát, hanem valóban kedveli a magyarokat és megveti a Kádár-rendszert, a kommunizmust. Hű barát és jó újságíró, aki mindent a szeretetre és a bizalomra épít. Kedvencem a volt zárdafőnöknő, Teodóra anya is a maga bölcsességével. Mindig akkor és ott jelenik meg, ahol a legnagyobb szükség van rá. A harmadik kedvenc karakterem Ágnes, az Amerikában élő barátnő, aki ugyanolyan hebrencs, mint tizenévesen volt, de vidám, határozott és egyenes jellem. Ezek a karakterek nemcsak Antónia lelkét üdítik fel, hanem mi is vágyunk ilyen emberekre magunk körül. Különböző személyiségek és mégis egyformák. Nem kertelnek, mindig az igazat mondják, és nem irigyek, nem rosszindulatúak, sem a beszédeikben, sem a tetteikben. Az ő személyeikben mutatkozik meg, milyen az igazi barátság, hűség és szeretet.
– Ha ezt ennyire kihangsúlyozod, akkor nyilván megmutatkozik a könyvben ennek az ellenkezője is. Akár a valóságban…
– Ameddig Antónia mellett ott volt az orvos férje, addig őt is védték, utána magára hagyták. Ameddig valakiből hasznot lehet húzni, vagy valakit sajnálni kell, vagy valaki semmivel sem több, sem jobb, sem szebb, mint az átlag, addig elfogadják, ám mihelyt valamivel kitűnik, a barátainak hitt ismerősei elfordulnak tőle, nemritkán még nemtelen támadásokra is képesek. Az irigység mindent elpusztít maga körül. Nekem is sokat kell még erősödnöm és kérnem a Jóisten kegyelmét, hogy ezektől függetleníteni tudjam magam, ami nem könnyű.
Isten hagyja, hogy a szenvedéseken átmenjünk, és amikor már úgy érezzük, hogy nincs több erőnk, hogy már-már a hitünket is kezdjük elveszíteni, küldi a hírnökeit. Ez a kegyelem. Vajon Antónia elbírta volna-e a keresztjét egyedül? Isten tudja, mikor ki fog felsegíteni bennünket, tudja, hogy meddig kell a földön üldögélnünk, és mikor jön el az a pillanat, amikor kinyújt felénk egy megfogható kezet, hogy az felemeljen minket.
– Egy nemrég veled készült interjúban az újságíró ezt írja: „A regényed főszereplője, Balázsovich Antónia csapást csapás után szenved el. Elveszíti gyermekként édesanyját, édesapja, aki Horthy Miklós testőrparancsnoka, szintén meghal. Amikor végre boldogságra találhatna, orvos szerelme karjaiban megerőszakolják a Magyarországot a németek után megszálló szovjet katonák. Elborzasztja az olvasót mindaz, ami a fiatal lánnyal történik. Bevallom, én csak úgy tudtam folytatni a könyved olvasását ez után a fejezet után, hogy Antónia személyére úgy tekintettem, mintha az egész országot testesítené meg.” Ha Antónia sorsa a magyar nemzet sorsa, akkor különösen érdekes a kérdés, hogy: honnan merít erőt ennyi nehézség, megpróbáltatás elviseléséhez?
– Antónia október 13-án, a Fatimai Szűz megjelenése napján született, azon a napon, amelyen szerelme és férje, Lucca Engel is. Mindketten a Fatimai Szűz gyermekeinek tartják magukat. A regény további szereplői is gyakran imádkoznak a Fatimai Szűzhöz: Lucca édesanyja, a portugál Pedra azért, hogy a fia hazatérjen a szibériai fogságból, Emma, a nevelőnő pedig azért, hogy Antónia és Lucca újra egymásra találjanak. Szent István király is a Szűzanyának ajánlotta fel a Magyarországot. Királynővé koronázásakor, 1741 nyarán a pozsonyi főtéren Mária Terézia is a Maria Victrix, azaz a Győzelmes Szűzanya szobra előtt imádkozott. Azok az emberek és országok, akik a Szűzanya oltalma alatt állnak, nem veszhetnek el. Készüljenek fel viszont arra, hogy az ördög ebbe nem nyugszik bele és támadásba lendül! Igen, Antónia sorsán keresztül mutatom be mindazt, amit 1944 és 1956 között átélt a magyar nemzet: a háborút, a sok szenvedést, meghurcoltatást, a magyar nők megerőszakolását, a kommunizmust, a katolikus rendek feloszlatását, a szerzetesek deportálását, a letartóztatásokat, az Andrássy út 60 gyalázatos kínzásait, a kitelepítéseket, az elnyomást. 1956-ban hirtelen feljött a csillag, amikor a magyar nép a szabadságot kicsit közelebb hozhatta magához, majd újra következett az elnyomás. De ahogy Hemingway öreg halásza is belekiáltja a világba: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Mindszenty József bíborosról is csak azt hiszik a kommunisták, hogy legyőzték, elpusztították, de valójában ő győzött.
Az életben nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a győzelem és mi a vereség. Attól, hogy valakit kudarc ér, még nem biztos, hogy vereséget szenvedett. Az örökkévalóságban fog kiderülni, hogy győztünk vagy vesztettünk. A forradalom 1956-ban csak pillanatnyilag bukott el. Antónia vereségei pillanatnyi vereségek. Akik megkeserítették az életét, mondják is neki, hogy téged nem szeret az Isten, hiszen mennyi fájdalmad van, bezzeg nézzél meg minket. Biztosan az a győzelem, hogy pillanatnyilag van pénzem és megvan mindenem? Nem. A győztes Antónia. A győztes a magyar nép.
– Vagyis, ha elfogadjuk a Szűzanya oltalmát, nem veszünk el…
– Magyarország akkor lelt önmagára és az útjára, amikor visszatalált a kereszténységhez. A kommunizmus ragyogóan megmutatta, hova kerülhet egy ország és egy társadalom, ha Isten nélkül él. Lehet, hogy a magyar népnek is azért kellett ezt a negyven évet végigjárnia a pusztában, hogy azután újjászülethessen. Hiszem és tudom: Isten soha nem fogja engedni, hogy a magyar nemzet elvesszen. Csak éljünk a sok talentummal, amit nekünk adott.
– Sokat beszélgettünk a hídról, amely jelképévé vált Antónia és a magyarság sorstörténetének, de ugyanígy híd maga a könyv is, sőt a te személyed is: híd múlt és jelen, Ausztria és Magyarország, fiatalok és idősek között és még sorolhatnánk. Te is így látod?
– Ezzel a könyvvel 1956 forradalmárainak, hétköznapi hőseinek állítok emléket, és minden olyan külföldinek, aki akkor kiállt Magyarország mellett, annak a sok-sok névtelen újságírónak, akik próbálták kikutatni, hogy mi történt 1956-ban, de falakba ütköztek, sőt paranoiásnak tartották őket, azzal vádolva, hogy összeesküvés-elméleteket gyártanak. Azért vezettem el a történet szálát az emigrációba, mert az osztrák fővárosban élek, ezt a közeget jobban ismerem. Antónia tetteinek, érzelem- és gondolatvilágának megformálását jelentősen befolyásolta a Bécsben élő Bethlen Mária, a meghurcolt Bethlen család leszármazottja, aki tanúként sokat mesélt azokról az időkről. Nagy segítségemre volt kilencvenhat évesen nemrég elhunyt kedves újságíró ismerősöm is.
Nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy egy bécsi látogatásakor Lezsák Sándor meghívott Lakitelekre, hogy mutassam be a Paprika rummal című könyvemet, majd ott 2014 decemberében a nézőtéren ülő Agócs Sándor költő felfedezett. Az ő segítsége nélkül az Angyal a földi pokolban regényem kézirata talán még mindig a fiókomban heverne, nem született volna meg a Híd közepén sem, én pedig aligha beszélhetnék arról tornateremnyi diákseregeknek, hogy minden viszontagságból és küzdelemből Balázsovich Antónia került ki győztesen. És a szabadságát kivívó magyar nép.
