Beszélgetés Krasznai Beátával a szolgálat öröméről és kihívásairól
2003-ban érkezett Clevelandbe férjével az Első Magyar Református Egyház meghívására. Hogyan emlékszik vissza az első benyomásaira, és milyen volt a beilleszkedés az új közösségbe?
Valójában az első állomásunk Torontó volt, és ott született a nagyobbik lányunk is, így mindig különleges helyet foglalt el a szívünkben. Torontóból azonban visszatértünk Magyarországra, ahol egy nagyon jó baráti és családi kör vett minket körül, ezért nem volt könnyű újra elindulni. Végül azonban elfogadtuk a clevelandi meghívást, amely a férjemnek szólt, mint lelkész.
A gyülekezet hihetetlenül pozitívan fogadott minket, fél éven át készültek az érkezésünkre, bár az első években voltak kulturális különbségekből adódó nehézségek, aztán megszoktuk az új életünket és ma már otthonunkként tekintünk rá.
Mivel hamarosan megszületett a második, majd a harmadik gyermekünk is, én a háttérből támogattam a gyülekezetet, és mellette sokat tanultam. Eleinte számítógépes órákra jártam a helyi College-ba, majd miután Debrecenből áthozattam a diplomámat és lefordíttattam a kreditjeimet, iskolai pszichológus és tanácsadó mesterképzésbe kezdtem, amit később klinikai szintre egészítettem ki.
Nagyon érdekes, hogy a személyes életútban milyen szerepe van az önképzésnek, az oktatásnak. Tapasztalata szerint milyen különbségek vannak a magyar és az amerikai oktatási rendszer között?
Magyarországon büszkék vagyunk a képzés színvonalára. Az érettségi után széleskörű tudással rendelkezünk. Az amerikai rendszerben, főleg az egyetemeken inkább a specializáció a jellemző: az ember abban lesz igazán jó, amit választott. Tapasztalataim szerint az amerikai általános és középiskolák is adhatnak nagyon magas színvonalú oktatást – különösen, ha jó körzetben lakik az ember.
A gyerekeim ösztöndíjat kaptak, és egy keresztény akadémián tanultak, de már a helyi állami iskolákban is remek tanárokkal találkoztunk. Az oktatás másra helyezi a hangsúlyt – mást tanulnak, nem feltétlenül kevesebbet.
A rugalmasságot különösen nagyra értékelem: például a középiskolások már felvehetnek főiskolai, egyetemi krediteket, amelyekkel lerövidíthetik a felsőoktatás éveit.
A clevelandi közösséghez való kapcsolódás is nagyon meghatározónak tűnik. Mi motiválta abban, hogy ilyen aktívan részt vegyen az egyház életében?
Azt hiszem egyszerűen belesodródtam. Egy nagy gyülekezetbe kerültünk, ahol mindenkinek megvolt a szerepe. Nekem az első években nem volt konkrét feladatom - kivéve a magyar Bibliaórát - főként a gyerekek születése miatt, idővel azonban természetes módon kapcsolódtam be.
Elindult a magyar vasárnapi iskola, segítettem az irodai munkában, számítógépes területen, amiben tudtam. Mindig ott voltam, ahol szükség volt rám – de sosem egyedül. A közösség mindig nagyon összetartó volt. Egy igevers jut erről eszembe a János evangéliumából:
„Az én eledelem az, hogy elvégezzem annak akaratát, aki elküldött engem.” Valahogy mindig ezt kerestem.
A bibliaórák, vasárnapi iskola, közösségi programok – mind-mind az ön nevéhez is köthetők. Milyen elvek mentén építi ezeket a szolgálatokat, és milyen visszajelzéseket kapott?
Mindig azt tartottuk szem előtt, hogy miért hívott minket Isten Clevelandbe. Az épületünkben külön tér szolgálja a hitéletet és a kulturális eseményeket, de sokáig az utóbbiba nehezebben kapcsolódtunk be. Mi inkább a hitbeli építésre koncentráltunk – ennek részeként hat évig működött egy kiemelkedő bibliaóra fiataloknak, később pedig angol és magyar bibliaórákat tartottunk, online is.
A visszajelzések szinte mindig ugyanazok voltak: „ne hagyjátok abba.” Ez hatalmas erőt adott.
Önök számos kulturális eseményt is szerveznek. Hogyan látja ezek szerepét a közösség megtartásában, a magyar identitás ápolásában?
Nagyon fontos a rendszeresség és a kiszámíthatóság. Évente összeállítjuk a teljes eseménynaptárt, figyelve a többi clevelandi magyar szervezet programjaira is. Itt huszonvalahány magyar egyház és szervezet működik, fontos, hogy egymást támogatva, ne versengve szervezzünk eseményeket.
A programokhoz az inspirációt sokszor a hagyomány, máskor az adott közösség igénye jelenti. Az embereknek szükségük van kapaszkodókra – a kulturális rendezvények ilyenek.
Az ön nevéhez köthető a Nebuló Magyar Iskola is. Mi hívta életre ezt a kezdeményezést, és hogyan fejlődött az évek során?
A szükség. Egy karácsonyi műsorra készülve vettük észre, hogy a gyerekek többsége nem tud magyarul olvasni. Innen jött az ötlet, hogy a vasárnapi istentisztelet után szervezetten tanítsuk őket. A szülők amúgy is szívesen maradtak. Csoportokra osztottuk a gyerekeket a tudásszintjük szerint, és innen szinte már magától fejlődött tovább.
Tanáraink mindig olyanok voltak, akiknek volt valamilyen pedagógiai végzettségük. A tananyagokat évről évre alakítjuk, a Bethlen Gábor Alap tankönyvei is sokat segítenek. A gyerekek nagyon szeretik – nemcsak a tanulás, hanem a közösség miatt is.
Mi a legnagyobb nehézség a magyar nyelv tanítása során?
Ha otthon nem beszélnek magyarul, akkor heti egy óra nem elég. A magyar nem olyan nyelv, amit „vissza lehet idézni”, ha nem tanulták meg. Nagyon tudatos odafigyelést igényel. De ha van legalább egy ember, aki kitartóan magyarul beszél hozzájuk, akkor van esély.
A gyerekek okosak – hamar felismerik, hogy könnyebb angolul, és ha megengedjük, átváltanak. Fontos, hogy otthon is legyen nyelvi minta és következetesség.
Hivatásos tanácsadóként és lelki gondozóként külön figyelmet fordít a közösség mentális egészségére is. Milyen problémák jelennek meg leggyakrabban?
A skála nagyon széles, de az amerikai és magyar kliensek problémái alapvetően hasonlóak. Ugyanakkor az emigrációs háttér – különösen az idősebb generációknál – sajátos lelki terheket jelent. A múlt traumái, az újrakezdés nehézségei mind hatással vannak. A mostani generáció már másképp vág neki, de ők is kihívásokkal néznek szembe.
Az első egy-két év nekem is nagyon nehéz volt lelkileg. De mindig igyekeztünk megvizsgálni: van-e még dolgunk itt? És mindig azt éreztük: igen.
Az idei évben Árpád-kitüntetésben részesült, amelyet a közösségért végzett munkájáért kapott. Mit jelent ez az elismerés az Ön számára?
Őszintén meglepett. Nálunk a családban nem én vagyok, aki elsőként kap elismerést, és én mindig háttérmunkás szerettem lenni. Nem gondoltam, hogy amit csinálok, azt mások észreveszik. De nagy megtiszteltetés volt, különösen azért, mert a saját közösségem ismerte el a munkámat, munkánkat – azok, akik valóban látják, mit teszünk hozzá a clevelandi magyarság életéhez.
Végezetül: hogyan látja az egyház és a nyelviskola jövőjét Clevelandben? És milyen tanácsot adna azoknak – különösen nőknek –, akik aktív szerepet szeretnének vállalni a közösségi életben?
Józanul kell szembenézni a realitással: nem lesz még egy 1956, nem lesz újabb tömeges kivándorlás, és ami van, azt meg kell becsülni. Az épületünk praktikus, mindenki számára elérhető. A kétnyelvűség nálunk érték, de sok angolul beszélő is „magyar szívvel” van jelen. Őket be kell vonni.
Aki szeretne csatlakozni, annak azt mondom: keressen közösséget – minden nagyobb városban van magyar szervezet.
Nincs tökéletes szervezet, de kommunikációval és kitartással sok mindent meg lehet oldani. Aki beleteszi a szívét, erejét – nőként, anyaként, fiatal felnőttként –, az nagyon sokat tud adni.
