Az utazás miatt volt egy hangyányi gyomoridegem, amit nem a péntek 13-a idézett elő, hanem egy óvó figyelmeztetés a MÁV honlapján, ugyanis ott olvastam az osztrák vasúttársaság (ÖBB) felhívásáról, miszerint a heves esőzések és az árvízhelyzet miatt nem tanácsolják, hogy bárki is vonattal utazzon Ausztriába, illetve Ausztriából és Ausztrián keresztül. Mivel már jó néhány napja megvásároltam a jegyem, és Zürichben is számítottak rám, makacsul útnak indultam, és közben reménykedtem abban, hogy időben eljutok a végállomásra, amely esetemben az ösztöndíjas tevékenységem célállomását is jelentette.
Végül zavartalanul megérkeztem a Zürich belvárosában lévő főpályaudvarra (Zürich HB – Hauptbahnhof), ahol a mentorhelyettes, Móréh Károly várt rám, szerencsémre, mert nélküle nehezen tudtam volna eljutni a csomagjaimmal a szálláshelyemre, a város északi részén található Schwamendingenbe.
Nemsokára megismerkedtem a szállásadómmal, Pilinszky Katalinnal, akit sokan óvónőként, a Svájci Magyar Táncház Egyesület egyik motorjaként, illetve a zürichi 62. Sarolta cserkészcsapat parancsnokaként ismernek, de még számos helyen tevékenykedik a helyi magyar közösségben. Ő igazított útba szeptember 17-én is, amikor a Zürichtől néhány kilométerre lévő Klotenben kellett találkoznom a mentorommal, Szennyessy Zennyessy Lászlóval, a Svájci Magyarház Alapítvány Országos Szervezet, az 1864-ben alapított Zürichi Magyar Egyesület, illetve a Diaszpóra Tanács Európai Régiójának elnökével. Bár a tájékozódás egyelőre nem az erősségem (főleg nem egy teljesen új közegben), végül két – svájci pontossággal közlekedő – busszal, időben jutottam el a célig, ahol egyebek között beszéltünk az alapítványról és az egyesületről, a jelentősebb, évről évre visszatérő programokról, a svájci magyar közösségről, valamint az ösztöndíjas tevékenységem főbb irányvonalairól.
Közben több mint három hét telt el az érkezésem óta: ismerkedtem a magyar közösséggel, a várossal, a helyi közlekedéssel, sőt az itteni tévécsatornákkal is. Az egyik híradóból például sikerült kihámoznom, hogy nem sokkal az utazásom után járatkimaradások, fennakadások és késések voltak Ausztria területén, ami rádöbbentett, hogy óriási szerencsém volt, amikor elindultam Svájcba a szomszédos országon keresztül.
Mostanra felfrissítettem a gyerekkori, néptáncos tapasztalataimat a Svájci Magyar Táncház Egyesület által tartott, élő zenés néptáncesten, voltam a Zürichi Magyar Katolikus Misszió miséjén, vasárnap délben, illetve az azt követő kávézáson, találkoztam a cserkészekkel, ellátogattam az Ívelő élet nevű nyugdíjasklub havi találkozójára, valamint az Óperenciás néptáncegyüttes egyik táncpróbájára, belekóstoltam a röplabdába és a palánklabdának is nevezett floorballba a hétfői tornaórán, ráadásul az őszi szünet előtt sikerült eljutnom a Zürichi Magyar Iskolába és Óvodába, ahol az elsősök és a negyedikesek tanórájába is bepillanthattam. Utóbbi helyszínre magammal vittem az általam írt kiadványokat, amelyek szórakoztató módon viszik közelebb a gyerekekhez a helyesírást, például felvázolják, hogy mi a különbség az állólámpa és az álló lámpa között – meglepetésemre a nagyobb diákok épp az összetett szavakat gyakorolták.
A visszapillantásból nem hagyhatom ki a találkozást az egyik kedves barátnőmmel, a temesvári születésű, évek óta Klotenben élő Laslavic Tímeával, akinek nemrég jelent meg a mesekönyve, a beszélgetésünk alatt pedig eszünkbe jutott, hogy jó volna szervezni egy közös könyvbemutatót, amelyet november második felében, nem sokkal a magyar nyelv napja után (november 13.) tartanánk meg.
És Zürich? Maga a város napról napra barátságosabb számomra, az időjárással azonban egyelőre csak tisztes távolból szemléljük egymást. Az időjósok nem tévednek: ha azt mondják, hogy vasárnap éjféltől esni fog az eső, valóban úgy van. Sőt elképzelhető, hogy néhány perccel korábban elered, és meg sem áll másnap estig, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét. A program lejártáig talán ezt is megszokom, addig viszont várom az új kihívásokat, valószínűleg bőven lesz belőlük.
