Mivel október 23-a idén Argentínában péntekre esett, Posadasban 24-én emlékeztünk meg 1956-ról. A megemlékezés egy hagyományos történelemórával kezdődött, amelyen áttekintettük az eseményeket, az argentin vonatkozásokat, valamint a helytörténeti kutatásaink eredményeit.
Ezen a ponton azonban a megemlékezés fokozatosan Bálint búcsúztatásává alakult át.
Kölcsönösen megköszöntük egymásnak mindazt, amit együtt átéltünk, és az együtt töltött idő valamennyi élményét, amire aztán koccintottunk egyet. Még a Jardín Américában élő nagyszülők is eljöttek, hogy személyesen köszönhessenek el, ami igazán megható volt.
Ekkor a rangidős magyar, Hugo nagypapa három igazán jó kérdést tett fel nekem:
Mit vártam, mielőtt kijöttem, mit gondoltam, mit tudtam a helyről?
Az első gondolatom:
Latin-Amerikáról általában: rossz közbiztonság.
És egyébként Argentínáról?
Őszintén szólva?
Semmi.
Persze, nagy vonalakban tudtam, hogy van egy Argentína nevű nagy ország, hogy Buenos Aires a fővárosa, és hogy a pampák, a tangó és a marhahús szorosan hozzátartoznak az országról kialakult képhez. A maté létezéséről is tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen szinten és ilyen mennyiségben része az itteni mindennapoknak.
Misiones tartományról viszont szinte semmit sem tudtam. Ráadásul tudatosan eldöntöttem, hogy előzetesen nem nézek fényképeket a helyszínekről. Meglepetést akartam. Azt szerettem volna, hogy ne legyenek előzetes elképzeléseim vagy elvárásaim.
Mit gondolok, teljesítettem a küldetést?
Csak részlegesen.
Miért?
Amikor elindultam, azt reméltem, hogy a program végére a résztvevők jelentős része már magyarul is képes lesz kommunikálni, és a tervezett helytörténeti kutatások feldolgozását is be tudjuk fejezni.
Az idő azonban megmutatta, hogy mindkét feladat nagyobb és hosszadalmasabb munkát igényel, mint amire előzetesen számítottam. A kutatás során feltárt anyag mennyisége és feldolgozása jóval több időt kíván, a nyelvtanulás pedig az órákon kívüli rendszeres gyakorlás nélkül nem vezethet ilyen rövid idő alatt folyékony nyelvtudáshoz.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne történt volna előrelépés. A kutatási munka előrehaladt, a nyelvtanulásban is láttam fejlődést, és közben számos értékes barátság és közös élmény született.
Amit viszont különösen fontosnak tartok kiemelni, hogy mind a posadasi, mind a Jardín Américában működő magyar közösség aktív, és rendelkezik az önálló működéshez szükséges kezdeményezőkészséggel és belső erőforrásokkal, az ösztöndíjas jelenlététől függetlenül is. Ez siker.
Mit viszek magammal az itt töltött időből?
Emlékeket, élményeket, barátságokat, egy új családot, kapcsolatokat és új látásmódokat hozott magával ez az időszak. Különösen érdekes prizma volt, amelyen keresztül a saját magyarságomra, valamint a magyar kultúrára és történelemre is más szemmel tekinthettem és tekinteni fogok.
Na és persze a matét.
Végül pedig: Mendozai István ezzel leteszi a koronát és a tollat, és ezekkel a sorokkal szeretnék elköszönni minden kedves olvasótól és a programtól. Nagy kaland volt! Ezzel bezárul a kör, a csíny letudva.
Köszönök mindent, mindenkinek!
Tisztelettel és üdvözlettel:
Madarász Bálint
