A Vajdaságban született gyermeknek a második világháború alatt 12-13 évesen szörnyű dolgokon kellett átmennie, és most 80 évvel később lehetőségem adódott, hogy beszélgessek vele, és megismertessem az olvasókkal a történetét.
Meséljen kérem arról, hogy milyen volt a gyermekkora?
1931-ben a mai Szerbia területén születtem Csúrogon. Nem voltunk gazdagok, de szűkölködnünk sem kellett soha, mert volt egy kis gazdaságunk, körülbelül 10 hold földdel. Voltak lovaink, teheneink és egyéb haszonállataink. Édesapám hol otthon volt, hol pedig a fronton, mivel katona volt. Arra emlékszem, hogy amikor a fronton harcolt, a nővérem és én gondoztuk a tanyát.
Hogy élte meg a háborút, és volt-e meghatározó emlék ebből az időszakból?
1944-ben vették át a szerbek a hatalmat a terület felett. A honvédség mindent megtett, és derekasan helytállt, de a hideg tél miatt befagyott a Tisza egyik mellékága, és az addig szerbektől elszeparált terület nyitva állt a magyar honvédség felé. Csúrognál keltek át a Dunán, és mivel azon a településen nem voltak magyar csapatok csak civilek, akadály nélkül foglalták el a települést. Védekeztünk ugyan, de esélyünk sem volt.
Mit tettek szerbek a családjával és településsel?
Azzal kezdték a rekvirálást, hogy minden ételt összeszedtek, kifosztottak minden éléskamrát, és semmit nem hagytak nekünk. Miután mindenünket elvették összeterelték a főtérre a falu teljes lakosságát. Ekkor lőtték le az édesapámat, minden ok nélkül. Pusztán azért, mert három hónapig frontkatona volt és harcolt a fronton.
Mi történt ezután az emberekkel?
A hadifoglyokkal együtt táborba gyűjtötték össze a magyar ajkú embereket. Ételt szinte alig kaptunk, és az öcsém is csupán azért maradt életben mivel édesanyám még szoptatta őt. Az édesanyámnak, nővéremnek és magamnak úgy tudtam élelmet szerezni, hogy amikor kivittek minket a földekre krumplit vetni, akkor minden alkalommal pár szem burgonyát a zsebembe csúsztattam. Így tudtuk túlélni.
A háború után, hogy alakult a sorsuk?
Miután a háborúnak vége lett szélnek eresztettek minket. Sajnos haza nem mehettünk, mindenhova mehettünk csak vissza nem, nem tudtunk hazamenni, mert nem volt hova, a házaink ki voltak fosztva, és romokban hevertek. Egy távolabbi város cipőgyárában tudtam munkát szerezni magamnak, édesanyámnak, és nővéremnek, ott rokonaink laktak, hozzájuk mentünk. Nem kaptunk sok pénzt, de arra éppen elég volt, hogy túléljük a háború utáni időszakot.
Tudja esetleg, hogy hány áldozata volt a lágereknek?
Sajnos rendes statisztikát nem tudok mondani, de körülbelül 40-60 ezer között volt az azoknak a száma, akik a lágerekben vesztették életüket a Szerbiában élő magyarságból – mondta Pakai Sándor.
Az interneten fellelhető források, és Dr. Ádám Sándor könyve, amit a témában írt „Magyarságunk története” címmel, részletesen beszámol a szörnyűségekről, amiket Sanyi bácsinak át kellett élnie.
1944. végén, a délvidéki vérengzések megtorlása több mint 3000 magyar és német halálos áldozatot követelt. Az egész Sajkás-vidék egész magyar lakosságát 1945. január-februárjában a hírhedt járeki vagy más koncentrációs táborokba hurcolták. Vagyonukat elkobozták, és kitiltották őket lakhelyükről. Az életben hagyottakat (nők, gyerekek, öregek) a járeki táborba terelték, ahol tovább folytatódott a népirtás. Házaikba 1945 után boszniai telepeseket költöztettek. Ebben az évben a római katolikus templomot is lerombolták.
A túlélő hozzátartozók minden évben összegyűlnek a helyi egykori sintértelepnél, ahova elföldelték a 3000 szerencsétlen ártatlant, hogy elhelyezzék a megemlékezés virágait, amit aztán másnapra szétdobálnak, széttaposnak, jelezve, hogy a magyaroknak még sírjukban sincs nyugtuk.
2014-ben jelent meg az a szerbiai rendelet, amely eltörölte a Csúrog, Zsablya és Mozsor települések magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt. A rendeletre mintegy hetven évet kellett várniuk a helyieknek, de megszületett.
Források:
Pakai Sándor
Lizik Zoltán
Dr. Ádám Sándor: Magyarságunk 1995
