A Córdobai Magyar Hírlap segítette az egymásra találást
Mikor belevágtunk a projektbe, még nem is sejthettük, milyen fontos hiánypótló szerepet tölt majd be nem csak a helyi magyarság, de a tágabb, emigrációban élő magyarok körében is. Napi szinten kapok üzeneteket a világ minden tájáról, néha csak egy-egy szívből jövő gratulációval, néha pedig különleges javaslatokkal, kérésekkel is.
Egy ilyen különleges kéréssel keresett meg Follmann Jenci Brazíliából. Az 1940-ben Budapesten született férfi 8 évesen menekült Argentínába a szüleivel a szovjet hatalom elől. Csak a szerencsének köszönhette, hogy Pozsony bombázása során nem vesztette életét és az, hogy új esélyt kapott az életre arra késztette, hogy minden pillanatot értékeljen, hogy az emberi kapcsolatoknak és a művészeteknek szentelje életét. Ezen kívül mindvégig fontosak maradtak számára magyar gyökerei és a magyar közösségben kialakított barátságok. Éppen ezért lelkesítette a gondolat, hogy a hírlap segítségével esetleg sikerülhet felvennie a kapcsolatot élete egyik legfontosabb időszakának főszereplőivel. Így fogalmazta meg felém kérését:
"15 évesen, 1960-ban a córdobai Villa del Dique-ben vettem részt egy cserkésztáboron, Gerő Busi bácsi és családja birtokán. Ez után a cserkésztábor után történt, hogy egy kisebb csoport egy pár hetet töltött La Cumbrecitán. Gerő Busi bácsinak volt egy kerámia üzeme, és nagyon kedvelte a magyaros mintákkal való tányérfestészetet. A tábor után a műhelyében maradtam egy pár hétig és a kerámiai kézimunkát és kézi mesterségét tanultam a Busi bácsi szeretetteljes tanítása alatt. Sajnos azóta elvesztettem a kapcsolatot velük, de célom újra megtalálni őket és megköszönni azt az inspirációt, amit akkor kaptam. Volt egy lányuk, az akkor 8 éves Gerő Luci, ő ma nagyjából 70 éves lehet. Nagyon szeretném megtalálni."
Kérését a következő számban egy három oldalas cikk keretében tolmácsoltam, amelyben Jenci mesélt az emigrációban töltött gyermekkoráról és arról, mit adott neki a lehetőség, hogy egy magyar családtól sajátítson el magyar díszítőművészetet. Bár a szívhez szóló történetre sokan felfigyeltek, a keresés nem ment olyan könnyen, ahogy vártuk. Ugyan a leírás alapján sokan ráismertek a keresett családra, sajnos senki nem rendelkezett az elérhetőségükkel. Már a hírlap korrektúrázása során jelezte a fordításokat ellenőrző hölgy, hogy tudja, kiről van szó: Luci még mindig Villa de Dique-ben él és orvos lett belőle. Meg is találta az egyik közösségi oldalon, viszont úgy tűnt, Luci rég nem lépett be az oldalra, így nem ért meglepetésként, hogy az oldalon keresztül küldött üzenetemet sem nyitotta meg.
Időközben egy nem várt meglepetés volt kibontakozóban: a hírlap olvasói közül többen magukra ismertek, mint az 1960-as cserkésztábor résztvevői és felvették a kapcsolatot Jencivel. A legérdekesebb történet talán az Andrással való újra egymásra találásukhoz kötődik, ugyanis a férfiak utoljára a táborban látták egymást, de anélkül, hogy tudtak volna róla, mindketten mérnökök lettek, ugyanabban az évben költöztek Németországba, ugyanabban az évben tértek vissza Argentínába, majd ugyanabban az évben költöztek Brazíliába is, azzal a különbséggel, hogy András azóta visszatért Argentínába, Jenci pedig ott maradt.
Telt-múlt az idő és a közösség igyekezetének ellenére sem sikerült felvennünk a kapcsolatot Lucival. Bár az interneten megtaláltuk a munkahelyi telefonszámát, a karantén miatt ezen nem értük el. Én egy népszerű közösségi oldalba helyeztem minden reményemet és mikor találtam egy másik Argentínában élő Gerő vezetéknevű hölgyet, hatalmas lelkesedéssel írtam neki is, de heteken keresztül nem kaptam választ tőle sem.
Néha érdeklődött egy-egy tag a közösségből, hogy áll a keresés és együtt gondolkodtunk tovább a lehetőségekről, de mindhiába. Biztosak voltunk benne, hogy ha nagyobb lenne a mozgásszabadságunk, Villa de Dique-ben kérdezősködve könnyűszerrel rátalálnánk, de a karantén megkötötte a kezünket. Mígnem egy nap üzenetet kaptam egy Córdobában élő hölgytől, Beatriztól, melyben lelkesen számolt be új ötletéről: miért nem gondoltunk eddig a telefonkönyvre? Ilyen névvel biztos, hogy nem lesz benne sok ember!
Rögtön fel is lapozta a sajátját és talált egy bejegyzést a Gerő név alatt. Azon nyomban fel is hívta a számot. Egy bejárónővel sikerült beszélnie, aki elmondta, bár nem náluk lakik, ismeri Lucit és biztosította arról, hogy a család valamelyik tagja vissza fogja hívni. Azonban napokon keresztül nem jött a várva-várt hívás és kezdtem úgy érezni, ideje feladni. Aztán egy munkával töltött nap végén már éppen kapcsoltam volna ki a számítógépemet, mikor láttam, érkezett egy új üzenetem. Luci húga volt az, akinek hetekkel azelőtt írtam. Aznap bukkant rá a kérésemre és sok szeretettel továbbította nekem nővére elérhetőségét. Alig értem az üzenet végére, mikor a telefonom is megcsörrent: Beatriz hívott, hogy elmondja, visszahívta Luci és megadta telefonszámát, mert szívesen beszélne Jencivel.
Innentől felgyorsultak az események, hiszen Jenő még aznap este írt Lucinak. Csodálatos volt a pillanat, mikor a két régi barát 60 év elteltével végre megoszthatta emlékeit. Jenci felidézte, hogy idősebb lévén, Luci mindig őt kérte meg, hogy mondjon neki meséket. Luci megtalálta azt a kerámiát, amelyet Jenő 1960-ban készített Busi bácsi műhelyében és amelyet viccesen Villa de Dique-i Vénusz helyett Villa de Dique-i Vénhúsnak neveztek el. Jenci számára érdekes volt ennyi év után fotókat látni régi munkájáról, hiszen azóta a dekoratív művészetek mesterévé vált. Elmondta Lucinak, hogy úgy érzi, mérnöki tudását a Luci édesapjától elsajátított térképezési ismeretek alapozták meg és végre lehetősége volt megköszönni, hogy ilyen irányba terelte terveit.
Meséltek egymásnak életükről, a családjukról és a magyarsághoz való kapcsolatukról. Remélik, hogy amint véget ér a karantén, lehetőségük lesz egy személyes találkozásra is, hiszen Jenci minden vágya, hogy visszatérhessen gyermekkorának meghatározó színhelyére, ahol magyar gyökereinek köszönhetően olyan maradandó élmény érte, amely irányt mutatott számára és egész életét pozitívan befolyásolta és Luci is szívesen látogatná meg régi barátjának művészeti galériáját Brazíliában.
