Szubjektív beszámoló egy csehországi ösztöndíjas tollából
Az idei első kánikula. Itt ülök a papírdobozok között – megint. Tiszta deja-vu, ami évente kétszer emlékeztet rá, hogy hány helyen voltam már otthon, és hogy sehol sem vagyok otthon igazán. Ez az ösztöndíjas élet: az idő múlását nem hónapokban számoljuk, hanem a banános dobozok megjelenésével, költözéstől költözésig. Az utóbbi években éltünk Kárpátalján, aztán Szlovákia nyugati, majd keleti csücskében, ezt követte egy kis pihenő Magyarországon, végül pedig Csehország.
Külhon-Belhon, egy sima-egy fordított, váltakozó sorminta. Kilenc hónappal ezelőtt a férjemmel felpakoltuk a kis autónkat (papírdobozokkal) és elindultunk Prágába. Ő éppen a covid járvány 82645. hullámát szenvedte el, én pedig mindeközben próbáltam nem agyérgörcsöt kapni, amikor lego bajnokokat meghazudtoló módon bekockáztuk a temérdek holminkat az autóba.
Cimbalom (enélkül már nem is megy az autó), citerák, brácsa és egy mérnökien horpasztott ceglédi kanna – ez a mi névjegyünk, ami mindig velünk utazik. „Az Eszterhéj az a hely, ahol nagyon sok minden elfér egyszerre: zene, tánc, képzőművészet, néphagyomány…” – hangzik el a szakmai bemutatkozónkban. Valóban hűek vagyunk a mottónkhoz: ahogy az eszterhéj alá temérdek fecskecsalád fel tudja építeni a fészkét, úgy férnek el életünk legfontosabb tárgyai az autónkban és költözködünk évente kétszer, mint a fecskék. (Mert ugyebár: nomen est omen…).
Az Eszterhéj – azaz a férjem, Fekete Krisztián népzenész-cimbalmos és zenepedagógus, valamint jómagam, Karát Eszter, énekes és pedagógus több éve tevékenykedünk a művészetoktatás területén. Gyermekkoncerteket és alkotó foglalkozásokat tartunk gyerekeknek Kárpát-medence szerte. Hivatásunknak köszönhetően kerültünk kapcsolatba a prágai magyar családokat összefogó Iglice Egylettel. A szakmai kapcsolatból hamar szoros barátság alakult ki az egylet vezetőjével, Stanek-Csoma Borbálával és az egylet vezetőségével, akiknek kérésére jelentkeztünk a covid járvány után újrainduló Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíj pályázatára.
A megbízatást elnyertük, és meglepetésünkre rögtön három csehországi nagyváros magyar közössége is „hazavárt” minket. Az Iglicén kívül a Cseh-és Morvaországi Magyarok Szövetségének három fiókszervezetével dolgoztunk együtt intenzíven az elmúlt kilenc hónapban: Prágában, Ostravában és Brünnben. Így hát időről-időre újra felkerekedtünk cimbalmostul-brácsástul, és nyakunkba vettük Csehországot.
Jenei János, az ostravai alapszervezet elnöke jó mentorként hasznos útmutatást adott számunkra nem csupán demográfiai sajátosságok tekintetében, hanem gyakorlati tanácsok formájában is. Ösztöndíjasként a munkánk jóval túlmutat egy hagyományos munkahely keretein. Különleges emberi történeteket ismertünk meg, olykor nehéz, de tanulságos élethelyzeteikbe engedtek bepillantást a magyar közösség tagjai.
Segítő szakmából érkezve igyekeztünk nyitott füllel és szívvel hallgatni egy-egy élettörténetet, a legtöbbet valószínűleg egy életen át magunkkal hordozzuk majd. Ilyen volt például Poljáková Tánja története. Tánja néni életét végigkísérték a 20. század viharai, ő pedig jó krónikásként le is jegyezte azokat: a Családi Históriák és Családi Históriák II. című köteteit olvasva szerencsésnek éreztem magam, hogy személyesen is volt alkalmam találkozni és beszélgetni vele. Igazi szellemi energiabomba, aki életigenlésével megannyi fiatal számára szolgálhat példaként.
A cimbalmosok megérzik és vonzzák egymást. Ez valami misztikus ősi sorsközösség lehet, amelyet a hangszerpakolás gyötrelmei alakíthattak ki az elmúlt 200 évben, és amely cimbalistáról cimbalistára öröklődött – mondhatni „evolúciós fejlesztés”. Ki gondolta volna, hogy Ostravában, az egykori iparvárosban, ahol kis létszámú magyar közösség él, pont van egy magyar cimbalmos?! Béla bácsi sajnos már nem játszik aktívan a hangszeren, azonban rajta keresztül volt szerencsénk megnézni egy magyar gyártású cimbalmot, amely a helyi cseh hagyományőrző együttes tulajdonában van.
A kultúraközvetítés divatos kifejezése egyébként tökéletesen illik arra a szerteágazó tevékenységi körre, amelyet ösztöndíjasként végzünk. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a zene olyan univerzális nyelv, ami egyenes út ember és ember közti kommunikációban. Szavak nélküli kapcsolódási forma, amelyet mindannyian értünk. A cseh-morva-magyar kultúra és azon belül is a zene a közös történelmi múltunknak köszönhetően egyébként is szervesen összekapcsolódik.
Erre az összefüggésre épített Krisztián, amikor elkezdte kutatni a cseh származású hangszerkészítő, Schunda Vencel József életét. Ő volt az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legkiemelkedőbb hangszergyárosa, aki Budapesten építette fel világraszóló karrierjét. Továbbá a hungarikum hangszereink, a pedálcimbalom és a tárogató feltalálója. Terveink szerint a Prágai Nemzeti Múzeummal és a Liszt Intézettel együttműködve egy kiállítással fogunk megemlékezni a hangszerkészítőre és munkásságára még ebben az évben.
Prágai székhellyel működtünk, ezért a mindennapjainkat az első kerület Liszt Intézet – Nemzetiségek Háza – Magyar Katolikus Plébánia tengelyén töltöttük. Amikor néhány hónap után a családunk megkérdezte, hogy „Na és, milyenek a csehek?”, sajnos nem tudtunk kielégítő válasszal szolgálni. Cseheket ugyanis csak elvétve láttunk, tekintve, hogy egy nagy, pihe-puha, magyarokkal kipárnázott buborékban éltük a mindennapjainkat.
A prágai első kerületben pedig csak külföldi turistákkal találkoztunk, csehekkel alig. Természetesen nem szeretnék álszentnek tűnni, a cseh sörkultúrával, mint az ország nemzeti minimumának szellemiségével egy hét után sikerült azonosulnunk… Az időnk legnagyobb részét gyerekek és kisgyermekes családok körében töltöttük. Érdekes volt megfigyelni a szülők történeteit hallgatva, hogy az országváltás után hogyan vált fontossá a számukra a magyarságuk.
A nemzeti identitás kérdése egy azonos vagy többnyelvű pár esetében sok esetben akkor kerül terítékre, amikor családot alapítanak. Nagyon sok köszönetet kaptunk a szülőktől azért, hogy magyar dalokra, versekre tanítjuk gyermekeiket. Számukra az volt a legnagyobb ajándék, amikor gyermekük otthon játék közben spontán kezdett el magyarul énekelni, mondókázni.
Hatalmas módszertani tárháza van a magyar óvodai nevelésnek és a néphagyományok átadásának, amely egy közel 200 éves hagyományon és rengeteg jó gyakorlaton alapul. Számomra ez az örökség a külföldi magyar közösségben még inkább felértékelődött.
Az idei első kánikula már itthon, Magyarországon ért minket. Itthon? Otthon? Külhon? Hol-hon?! Az elmúlt évek tapasztalatai alapján olybá tűnik, hogy mindenhol otthon vagyunk, ahol értékes emberi kapcsolatokra, barátokra, váratlanul felbukkanó segítőkre teszünk szert.
Csehországban otthonunk lett a magyar közösség. Mi pedig, mint a fecskék, reményeink szerint ősszel ismét visszatérünk, hogy megépítsük fészkünket az Eszterhéj alatt… A cikk címének forrása: részlet Kovács András Ferenc Tavaszi szél c. verséből
