A Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségéről fontos megemlíteni, hogy a legtöbb nyugat-európai diaszpóra közösséget (több mind 50 gyülekezetet) foglalja magában. A konferencián Svédországból, Svájcból, Németországból, Belgiumból és Ausztriából voltak jelen lelkészek, presbiterek és gyülekezeti képviselők. A konferencián most először jelen volt a magyar református egyház zsinatának tanácsosa is, a nyugat-európai magyar gyülekezetek, anyaegyházzal való kapcsolatának megvitatása érdekében.
A konferencia napirendi pontjai között szerepeltek a különböző gyülekezeti beszámolók, a nyugati protestáns magyarság közötti kapcsolati rendszer javítása, a lelkészpótlás lehetőségei, a nyugati lelkigondozói szolgálatok helyzete. Azonban a közgyűlés egyik fajsúlyos pontja most a három évenként esedékes tisztújítás volt. Ennek során a közgyűlés megválasztotta 11 tagú választmányát, melynek eredménye a következő:
Elnök: Molnár Veres Pál – Svédország; Társelnök: Karvanszki Mónika – Ausztria, további tagok: Jaskó Irén – Anglia; Udvari Katalin, Menkéné Pintér Magdolna, Varga Pál, Gémes Pál, Ravasz Ákos, Szilágyi Szabolcs – Németország; Deák Péter – Svájc; Sebestyén Gábor – Svédország.
A közgyűlés mellett volt lehetőség kötetlenebb beszélgetésre, amely során jobban megismerkedhettünk egymás gondolataival, gyülekezeti stratégiáival, örömeivel és problémáival. A közgyűlés mellett voltak egyéb közösségépítő programok is, mint az aacheni és kölni városnézés (dóm megtekintése), továbbá a kölni gyülekezettel közös istentisztelet és szeretetvendégség.
A közgyűlést minden nap áhítattal kezdtük és zártunk.
Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a szövetség elnöke felkért a vasárnap reggeli, utolsó áhítat megtartására. Útra indítóul a Préd 3, 1-8 verseit vettem alapul. Az áhítatot az alábbiakban lehet olvasni.
Köszöntés:
„Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Kegyelem néktek és békesség, Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” Ámen!
Textus:
Hallgassátok meg Istennek igéjét, mely ez alkalommal szól hozzánk, buzdít és int bennünket, s amely írva található a Préd: 3,1-8 ekképpen:
Igehirdetés:
Keresztyén Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Amikor ezt a szakaszt olvastam arra lettem figyelmes, hogy ezt a néhány verset két nagy részre lehet osztani. Az első nagy része az idő, a második pedig az emberi életben előforduló érzelmek.
A fejezet elején azt olvassuk, hogy „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” Ezzel azt szeretné mondani a prédikátor, hogy minden egyes dolgunknak, vágyunknak, mindannak amit szeretnénk elérni, megvan az ideje és helye. Nem kell hiába való dolgokon törni a fejünket. Nem kell, olyan dolgokon elmélkednünk, amelyek felett nincs hatalmunk.
A versekben mindig találkozunk azzal, hogy „meg van az ideje” Mit is értünk mi ma azon, hogy idő? Sok megfogalmazás van rá. A tudományos az, hogy a mindennapi életünkben az idő az események látszólag folyamatos sorrendjének érzékelésére utal. A filozófusok egy része pedig hangsúlyozza, hogy az idő a különböző valóságok rendeződése.
Szerintem az idő az egymást követő pillanatok folyamatos áramlása. A nyelvek tanítása alatt megtudtuk, hogy három fő idői egység létezik. A jelen, a múlt és a jövő.
A múlt az, amit már magunk mögött hagytunk. Olyan eseménysorozatok, amikre tudunk egyszerre örömtelien is és szomorú szívvel visszatekinteni. A jövő az, ami még rejtve van előlünk, amiben még sok mindent meg fogunk élni és tapasztalni. Ha, pedig bizalommal fordulunk a jövő felé, az nem más, mint Isten gondviselő munkájában való hit. A jelen az, amiben most vagyunk. Vagy mondhatnám ezt, úgy is, hogy alkalmas idő. Alkalmas az idő, hogy ami volt azt lezárjuk, magunk mögött hagyjuk, és ami előttünk van, arra felkészüljünk. Elfelejtsük azt, amire nem akarunk emlékezni. Mindazokat a rossznak mondható dolgokat, amit maga a prédikátor is említ. Ilyenek például a sírás, a tartózkodás, a szétszórás. Igaz, hogy mindezt el kellene tudnunk felejteni, de sokszor képtelenek vagyunk rá. Ezt azonban nem feltétlenül mondanám rossz dolognak. Hiszen mindezek az érzések és megnyilvánulások, olyan tapasztalatok, amelyeket később át lehet adni és lehet belőlük okulni.
A saját életemben is volt olyan, hogy eltaszítottam magam mellől embereket, vagy egyszerűen csak nem foglalkoztam velük a továbbiakban, de mind a mai napig gondolok ezekre az emberekre és imádkozom értük. Sokszor megbánom azt, hogy így tettem és sokszor arra gondolok, hogy mi lett volna ha. Amikor ezekre gondolok és belemélyedek az emlékeimbe, mindig eszembe jut az az ige amiben Pál apostol azt írja: „de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”
Szakaszunkban megfigyelhető az is, mint ahogy korábban említettem a Prédikátor az emberi élet állomásait, érzéseit is leírja nekünk. Először egy, olyan ellentétet állít fel, ami meghatározó az emberi létben. Ilyen a születés és a halál. Egyiket sem tudjuk irányítani, egyik felett sincs befolyásunk. De tudjuk, hogy mind a kettőt örömmel kell fogadnunk. Az élet egy szövetség Istennel, a halál a Krisztusban való feltámadás reménye az örök életre. Azonban mind a kettőnek vannak velejárói.
Az élettel jön az ültetés, az ölelés, a gyógyítás, az építés, a nevetés, a tánc, a megkeresés, a megőrzés, a hallgatás, a szeretet, a béke. Ezek azok az érzelmek, amelyet csak egy Istennel járó boldog ember tud igazán átélni. Ezek az érzelmek kapcsolatban vannak egymással, az egyik nem tud létezni a másik nélkül.
A halállal jön az ültetvény kitépése, az ölés, a rombolás, a sírás, a gyász, az öleléstől való tartózkodásnak, az elvesztésnek, az eldobásnak, az eltépésnek, a gyűlöletnek, a háborúnak. Ezek azonban egy olyan ember érzéseit tükrözik, aki már nem akar, vagy nem tud Istennel együtt járni. Mert a halálban az élet ellentétét látják, és nem pedig annak szerves részét.
Mind az élettel, mind a halállal kapcsolatos érzelmek összetartoznak, hiszen bennünk, emberekben mindezek megtalálhatóak. Mindannyian éreztük már ezeket. Éreztük az önfeledt boldogságot és szeretetet, de éreztük a haragot és a gyászt is. A prédikátor tehát az idő tükrében beszél azokról az érzésekről, amelyek voltak, amelyek vannak és amik lesznek.
Testvéreim!
Nekünk is meg kell találnunk az alkalmas időt. Ezért, úgy kell élnünk, hogy Istennel együtt képesek legyünk mindent a maga idejében megcselekedni és elviselni. Megvan az ideje mindennek, amire szükségünk van, ezért ne féljünk, ha szívből kérjük és hiszünk Istenben akkor Ő megcselekszi mindazt a csodát amit kell. Hiszen tudjuk, hogy Isten mindig betartja az ígéreteit, még akkor is, amikor már lehetetlennek gondoljuk a dolgot.
Mai igénk örömüzenete az, hogy - mivel mindennek rendelt ideje van-, múltunkra megnyugvással, jelenünkre bizalommal, és jövőnkre jó reménységgel tekinthetünk. Adja Isten, hogy így legyen. Ámen
Áldás:
„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok,
futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Ámen.
