A Varga János rektor meglehetősen eredeti ötletén alapuló est bevezetésében, Kányádi Sándor Elszálltak című költeményének elhangzása után, először körüljártuk a szórvány fogalmát. Elmondtuk, hogy a szórvány minden olyan helyben – tehát nem migráció következtében – kisebbséggé vált etnikai, nemzeti vagy vallási alapon szerveződő közösség, amely az asszimiláció hatására fokozatosan veszít tömbszerűségéből. A szórványközösségek tagjai szétszóródva élnek, más etnikumok között, de nem elszigetelten. Környezetükkel egymásra kölcsönösen ható kapcsolatot tartanak fenn, mely átalakítja kulturális és nyelvi sajátosságaikat. A szórványosodás folyamatának domináns jellemzője az asszimiláció. Napjainkban körülbelül kétmillió magyar nemzetiségű él szórványban, vagyis összefüggő szállásterülettel nem bíró kisebbségben. Míg tehát a szórvány terminust elsősorban a határváltoztatások következtében kisebbséggé vált, fokozatosan felmorzsolódó közösségek megnevezésére használják, addig a vele eredetileg szinonim diaszpóra kifejezést a vállalt migráció következtében kialakult etnikai, nemzeti vagy vallási alapon szerveződő kisebbségek jelölésére alkalmazzuk.
Szóltunk arról is, hogy a Magyar Országgyűlés 2015. november elején nyilvánította a magyar szórvány napjává Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóját, november 15-ét. Ez a nap többek között arra a jelenségre igyekszik ráirányítani a figyelmet, hogy a szórványban élő magyarság száma egyre csökken, az asszimiláció felgyorsult, és ha ezeket a folyamatokat nem tudjuk megállítani vagy lassítani, belátható időn belül a magyarság el fog tűnni. A magyar nevek, az identitás megmaradhat még egy ideig, de a magyar szó eltűnik és a magyar közösség felszámolódik, ami ellen a tömbmagyarságnak tennie kell.
Ezt a feladatot Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktorának példájával szemléltettük. A szórványkutató és -szakértő a Brassó megyei Kőhalom lelkészeként egy reggel az útkereszteződés sarkán álló parókia udvaráról észrevette, hogy az aszfaltozatlan, sáros utcán közeleg kifelé egy felső tagozatos gyermek, lábán gumicsizma, kezében iskolatáska, hátán az alsó tagozatos kisebb, szintén iskolatáskával. Amikor a gyermek a lelkészlakhoz ért, a tiszteletes megkérdezte tőle: „Nem nehéz neked ez a teher?” A gyermek azt válaszolta: „Ez nem teher, ez testvér!” A tömbben élő magyarságban még inkább tudatosulnia kell annak, hogy számára a szórvány nem teher, hanem testvér. És ha testvér, akkor fel kell vennie a vállára, a hátára, és át kell segíteni őt a nehezen járható úton – értelmeztük a magyar szórvány napjának legfőbb üzenetét a bécsi Pázmáneumban, majd összefoglaltuk, milyen erőfeszítéseket tesz Magyarország Kormánya és konkrétan a Nemzetpolitikai Államtitkárság a szórvány támogatása érdekében. Többek között ismertettük a Petőfi Sándor Programot is. „A Magyar Országgyűlés 2011-ben egyhangúlag a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át. Ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy évente egyszer a közfigyelem hivatalosan is ráirányuljon a szellemi-kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk alapját jelentő magyar nyelvre” – tettük hozzá az est kezdetén.
Gál Sándor Az ünnep című verse után Ripka János cselló- és Leonid Belaieff zongoraművész előadásában meghallgattuk Kodály Zoltán Lírikus románc című művét, majd Vári Fábián László Sikoly és sóhaj című versciklusának részletével megkezdtük képzeletbeli utazásunkat a Kárpát-medence elcsatolt területein. Először Kárpátaljára látogattunk, ahol Boldog Romzsa Tódor püspök mártírhalállal beteljesedett életének útját tekintettük át, idézve a saját szavait is: „Mindenütt igyekszem világosságot gyújtani, de reményemet csak az isteni kegyelembe helyezhetem” (írta 1938. december 16-i levelében).
Virtuális utunkat innen Felvidéken folytattuk, ahol előbb Esterházy János végrendeletéből elevenítettünk fel két gondolatot: „Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra. Ezt elfogadva mint keresztet felajánlom a jó Istennek könyörgésképpen a legszűkebb családért és a szélesebb felvidéki magyarságért, meg a legszélesebb családunkért, a magyar nemzet boldog jövőjéért.” „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szem előtt lebeg azok példát adó munkássága.” Azután Lénár Károly esperesplébános, pápai káplán, hányatott sorsú, tizenkét évig börtönbe kényszerített magyar teológus életútján haladtunk végig, aki ezt a nagyon fontos üzenetet hagyományozta ránk: „Az ember a börtönben megtanulta, hogy az Úr Jézus nekünk nem autópályát adott, hanem keresztutat, és azon kell őt követni. És föl kell mennünk nekünk is – ha jelképesen is – a Kálváriára. Félúton nem lehet megállni. Fel kell vinni a keresztet…” Miután megismertük Boldog Salkaházi Sára embermentő tevékenységét és Istennek felajánlott életáldozatát, a Dolgozó Nő című lapban 1943 decemberében megjelent sorait idéztük: „Körülöttünk egy düledező világot látunk romokban heverni… nem a bomba rombol, pusztít, hanem az ezeket irányító lelkület: a gyűlölet! A gyűlölet gyászba, fájdalomba dönt, a szeretet könnyet töröl, megvigasztal… mi szeretetet akarunk. És igazsággal akarunk építeni.”
Miután továbbléptünk volna Délvidékre, belelapoztunk a végvári születésű, bánsági költő, Eszteró István mély mondanivalójú, Haza a magányban című epigrammakötetébe, amelyben „minden benne van, ami egy kisebbségi magyar értelmiségit nap mint nap foglalkoztat”. A hat ciklust és 108 verset tartalmazó könyvben Eszteró István világosan megfogalmazza ars poeticáját: „Vers az én hazám.” „Nekünk, kisebbségieknek az otthonosság megteremtése a legfontosabb célunk – mondja Eszteró István –, megteremteni az otthonunkat ott, ahol naponta emlékeztetnek rá, hogy nem vagy itthon, csak jövevény vagy. Ezért kell megküzdenünk nap mint nap, úgy, hogy az anyanyelvünket, a jogainkat védjük és alkotunk. Az alkotásainkkal, a tevékenységünkkel megmutatjuk, hogy jobbak vagyunk vagy legalább olyan jók vagyunk mint mások – ez a Haza a magányban.”
Eszteró István Haza a magányban és Húsvéti fohász című epigrammája után az 1946-tól Temerinben szolgált és a hitélet felélénkítése, körülményeinek jobbítása érdekében tanúsított sokirányú buzgólkodásáért három év börtönbüntetéssel sújtott Vondra Gyula atyára, majd a boldoggá avatás előtt álló mártír ferencesek, Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát testvér sorsára irányítottuk figyelmünket. A ferenceseket az 1940-es években különös kegyetlenséggel bántalmazták, lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, közben nemcsak rugdosták, hanem vasvesszővel, puskával kíméletlenül ütlegelték őket. Kristóf atya homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem tudott menni. Társai segítették, de elájult. A vérengzést túlélő Kamarás Mihály később így számolt be a Kristóf atyával történt szörnyű eseményekről: „Mély lelkiségére jellemző, hogy az ájulás előtt még összeszedte magát és miközben rám borult, ezt mondta latinul: Sic debuit esse, vagyis így kellett történnie. Ezután elveszítette eszméletét, amelyből már nem tért magához.” A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték. Mindannyiuk meggyőződése és közös döntése volt, hogy amíg hívek vannak, addig maradni kell. Még a partizánok általi deportáláskor is gyóntatták, vigasztalták a híveket. Erről P. Körösztös Krizosztom így vallott: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” Ugyancsak az ő szavai: „Nem akartuk cserbenhagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott és Isten után minden bizalmuk bennünk van. Itt maradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk…”
Dsida Jenő Tekintet nélkül című költeménye átvezetett bennünket képzeletbeli utazásunk utolsó állomására, Erdélybe, ahol elsőként a magyarsága vállalásáért egész – rövid – életében üldözött és meghurcolt, majd 43 évesen máig tisztázatlan okokból elhunyt Pálfi Géza emlékét idéztük meg. A gyulafehérvári kántoriskola és teológia volt tanára azt vallotta, „Isten az, akiben feleletet nyerünk nagy miértekre”, és saját költői kérdésére így fohászkodott az Úrhoz: „Komoly lelki ideálokat tud-e adni a feszületektől, keresztény erkölcsöktől, lelkipásztoroktól megfosztott iskola? Ó, több lelkiséget, több ambíciót, több hitet adj nekünk, édes Istenem!”
Szóltunk dr. Jakab Antal püspök megpróbáltatásairól is, aki 13 éven keresztül, 42 éves korától 55 éves koráig szenvedett Románia különböző megsemmisítő börtöneiben. Az 1964-es általános amnesztiával szabadult csont-bőrre fogyva, súlyos májcirrózissal. Hosszú lábadozás és várakozás után tudta Márton Áron püspök visszavinni Gyulafehérvárra tanítani. 1972. február 13-án szentelte püspökké VI. Pál pápa a római Szent Péter-bazilikában, ettől kezdve 1980-ig segédpüspökként tevékenykedett, majd tíz éven keresztül megyéspüspökként vezette a gyulafehérvári egyházmegyét. 1993. május 5-én halt meg, a gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszik. Gondolatai közül a legjellegzetesebben megfogalmazottakat emeltük ki: „Változzék imává minden gondolatunk.” „Minden kopottságunkban is szeretetével dédelget minket az Isten.” „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál.” „Nem elegendő feljutni a csúcsra, meg is kell állni a szélben-viharban a szakadékos sziklák ormain.” „Az út Betlehem felé az önmagunkat felejtő szeretet állomásánál kezdődik.”
– Ez itt 800 oldalnyi Jakab Antal-gondolat – ezekkel a szavakkal vettem a kezembe a néhai erdélyi püspök szentbeszédeinek nemrég megjelent, kétkötetes gyűjteményét, és a könyv társszerkesztőjeként így folytattam: ennek a példánynak itt a helye a Pázmáneum könyvtárában, majd átadtam a kiadványt Varga János rektornak.
Popper David Magyar rapszódia című, Ripka János cselló- és Leonid Belaieff zongoraművész előadásában elhangzó műve után azt, hogy mit üzennek nekünk nemzetünk szórványterületeken született, élt és szolgált hitvalló, vértanú, boldog és szent nagyjai, Varga János rektor így foglalta össze: életútjuk önmagunk felülmúlására bátorít minket a Lélek erejében. S mivel jövőnk, boldogságunk, üdvösségünk közösségi dimenzióban valósul meg, ezért a szórványban és a diaszpórában is össze kell tartanunk, tanulnunk kell egymástól, meg kell erősítenünk egymást. A 98 éves Bíró János Antal ferences rendi szerzetes és pap, akit Márton Áron püspök egyedüliként szentelt a gyulafehérvári püspökség házi kápolnájában 1941. szeptember 20-án és aki 2016-ban ünnepelte papságának 75 éves jubileumát, így fogalmazott: „Márton Áron püspöktől tanultuk, hogy mindannyian adósai vagyunk annak a népnek, amely kiizzadt magából, s ha az idők úgy hozzák, meg kell hoznunk érte bármilyen áldozatot. Jaj annak a népnek, aki nem tud sírni, mert nem tud örvendeni sem, de a legnagyobb jaj azoknak, akiknek vannak vértanúi és nagyjai, de elfelejtik őket. Legyen éber a székely lelkiismeret! Ne feledje el nagy embereit! A székely nép harcban harcias, békében munkás, magyarnak példátlan magyar, embernek példamutató. Jegyezzék meg, háromféle magyar van: szónokló, (azaz nagyszájú), kesergő és alkotó. A székely a harmadik csoporthoz tartozik.”
Befejezésül Ábrányi Emil Él a magyar című versében megfogalmazott hitét, bizakodását adtuk át: „Legyen bár sorsunk mégoly mostoha, / Él a magyar s nem veszhet el soha.” E lelkesítő költemény igazáért, valóságáért zengett fel a magyar himnusz fohásza is…
Fotók: Kalló Zoltán
