Az a fajta mulatság volt, ami a kint élőkben egy csapásra felébresztette a tipikus magyar „partyélmény” iránti nosztalgiát. Az ember belép a Stadthalle nagy koncerttermébe, szépen elrendezett asztalok, fehér teríték és az ajtóban az elmaradhatatlan „welcome drink” várja. Egy darabig mindenki az átszellemülve, merengve próbálja feldolgozni az élményt.
A zenekar (Black5five) már készül az érkezők fogadására, s nem is olyan sokára rázendítenek az első dalblokkra: a 60-as/70-es évek nagy magyar slágereivel hívják táncra a tisztelt publikumot. Míg a felnőttek feloldódnak a bulihangulatban, a gyerkőcök – tán nem is tudják, a szüleiknek milyen kedves dalok extázis élménye alatt – már összerázódva játszanak és táncolnak, csúsznak-másznak a parketten. Közjátékként egy édesanya elegáns báliruhában a tánctéren babakocsit tol keresztül, benne kétéves körüli lányával. A közönség tipikus: többnyire erejük teljében lévő párok, akik talán a megélhetés miatt, esetleg kalandvágyból hagyták el Magyarországot. Az otthonról hozott családjukkal vagy akár már Németországban született csemetéikkel érkeztek a retro bálba, hogy magyarságukat felidézzék, az összetartozó és összetartó, külföldön élő közösséget erősítsék. Akad olyan is, aki német élettársával érkezett, kétnyelvű gyerekeket nevel, de fontosnak tartja „nemzetközi” családja művelését. Magyarországon, a régi otthonban megélt fiatalságuk emlékére elegáns ruhákban jelennek meg az emberek, nem egy hölgy vett magára pöttyös szoknyát és akad olyan apró leszármazott, akit népviseletbe öltöztettek a szülei. Lányok táncolnak az anyjukkal, azok meghatott örömére, hiszen gyermekeik ugyanúgy tudják a dalszövegeket, mint ők, akik hajdanán talán szintén az édesanyjuktól vagy akár nagymamájuktól tanulták. Így együtt énekelhetik a zenekarral, hogy „Egy ilyen lánynak a diszkóban a helye, ahol a srácok a fülembe súgják, hogy táncolj, gyere táncolj még, ez a rejtelmek éjszakája, csak a miénk...” Ennél már csak akkor kezd tüzesebbé válni az életérzés, mikor Fenyő Miklós nótája, a Csókkirály is felhangzik. A tviszt-hangulatba érdekesen vegyül az a kép, ahogy a tizenévesek az ajtón belépve azonnal „szelfit” készítenek, majd azt posztolják az Instagrammra, Facebookra és mindenhova, ahova lehet. Ehhez hozzáfűzve, mi más tehet magyarságában büszkébbé egy szülőt, mint amikor az információs társadalomba született gyermeke lelkes „hú!”-val és tapssal reagál a felcsendülő Csavard fel a szőnyeget-re? Hiába születtél Németországban, ha a szüleid ilyen romantikus lelkülettel emlékeznek származásukra és már csecsemőként magyar tánczenéket hallgatsz, elkerülhetetlen, hogy, legalább egy kicsit, magyarként tekints önmagadra. És ki tudja, egyszer talán kíváncsi leszel az anyaországra, ellátogatsz oda és a te gyerekeid már ott fognak megszületni. De ha kint is maradsz, akkor is őrizheted őseid hagyományait, mert német állampolgárként is magyarnak neveltek. Így összegezheted két nép jó tulajdonságait eggyé magadban.
A zenekari szünetben tombolát sorsoltak a nagyérdeműnek, a nyeremények többnyire magyar lelkületű felajánlások, mint például a tokaj-hegyaljai nyaralás, a bakonyi és budapesti kikapcsolódás vagy akár a szürkemarha szalámi. Magyar anyanyelvű pincérek szolgálják fel az étel-és italrendeléseket, a magyar (rántotthús?) vacsora után pedig elszabadul a magyar pokol. A második zenei megnyilvánulás a lakodalmas. Az illuminálódni kezdő, felszabadult közönség körökbe fogódzik és csárdásba kezd, amit friss csárdásba fokoz a Falu rossza hangulata. Innen-onnan felhangzik a „csuhajja”, az urak lelkesen forgatják a hölgyeiket, minden láb jár a ritmusra. Eme blokk csúcspontja a Nád a házam teteje. Minden arra utal, hogy bár már otthon is kihalt vagy modernizálódott a legtöbb néphagyomány, a cifra benne van a magyar vérben és akármikor felhozható a tudatalattiból. A második tombolaszünet után viszont mindenki visszavedlik romantikus valójába, ahogy felcsendülnek a Republik ismert dallamai. A 67-es úttal a fáradó gyerekek lassan a székeikhez szivárognak, a párok lassúzni kezdenek. „Nagy esők jönnek”, majd múlnak el, ahogy a magyar bál estéje lassan hajnalba fordul.
Tagadhatatlan a Gyere! Egyesület programszervezési sikere, a zene átszellemítő hatására mindenki belefeledkezett önnön magyarságába, és éppen ez volt a cél. Nem egy ottlévő jegyezte meg, mennyire pezsdítő érzés magyar szót hallani és az, hogy bárkihez fordultak, a saját anyanyelvükön válaszolt nekik. Sokan voltak ott idegenek egymásnak, mégsem érezték annak magukat. Mind egy közösség, szinte egy család, azonnal befogadták azt is, akit még soha életükben nem láttak. Mert eggyé olvasztották őket a régi slágerek, az otthon hiánya és szeretete, valamint az érzés: hogy mind tudják, mit jelent magyarnak lenni. Drukkoljunk, hogy a magyar bál hagyománnyá váljon, mert a kint élő közösség megérdemli, hogy legalább évente egyszer külföldön is az anyaországban érezhesse magát.
