Jó kedvvel, bőséggel
1823. január 22-e több, mint száz éve meghatározó dátumként égett bele a magyarság közös emlékezetébe. Kölcsey Ferenc Himnusz című versének kéziratát e napon tisztázta, de az irodalmi köztudatba csak évekkel később került be, jobbára az után, hogy 1844-ben a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázaton Erkel Ferenc szerzeménye nyerte el az első díjat. A Magyar Költészet Napját Fasang Árpád zongoraművész 1985-ös kezdeményezésére ünnepelték meg a Himnusz születésének napján először 1989-ben, abban az évben, amikor Kölcsey Ferenc verse az alkotmány szövegének is részévé vált.
A Pázmáneum dísztermében megrendezett ünnepségen Varga János, az intézmény rektora köszöntőjében egy Kányádi Sándorral készült interjúból idézett, amelyben a költő a magyar nyelvről vall: „Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek.”
Varga János bevezetőjét követően, az est előadójának bemutatása után Mihályi Anikó beszélt a Himnusz irodalmi előképeiről. Kölcsey két versének elmondása után, amely bevezette a hallgatóságot az elemzett szövegek világába, elsőként felelevenítette a himnusz műfajának ókori előzményeit, majd rámutatott arra, hogy Kölcsey verse miként ágyazódik bele a reformkor magyar irodalmi hagyományába. Olyan szerzők verseit, illetve azok részleteit olvasta fel, mint Farkas András, Zrínyi Miklós, de elhangzott a Rákóczi-nóta szövege is.
Mihályi Anikó a Himnusz szövegének elemzésekor sorra vette a szövegben rejlő szakrális szimbólumokat, így az „ért kalász” és a „nektár” mint a kenyér és a bor megfelelői szerepelnek a versben, „Kárpát szent bérce”, a kunság mezei pedig mintha a tejjel, mézzel folyó Kánaánt, az Édent szimbolizálnák. Ezzel az idilli, paradicsomi állapottal kerül majd ellentétbe a versben mindaz a csapás, amely a bűnök következményeként zúdul a magyarságra.
A Vanitatum vanitas című, Kölcsey által ugyanazon évben írt verssel kapcsolatban Mihályi Anikó felhívta a figyelmet: mindaz a hőstett, amely a Himnuszban megjelenik, Mátyás hódításai, a dicső múlt a Vanitatum…-ban már csak mint „kakasviadal” szerepel. S a vers végén a „Légy, mint szikla rendületlen” sora az egyén személyes felelősségére, állhatatosságára irányítja a figyelmet a világ külső háborgásaival, változékonyságával szemben. Ahogyan a Himnusz a múlt és a jelen közötti feszültséget ábrázolja, úgy a Vanitatum vanitasban is megfigyelhető a történelem eseményeinek és személyeinek lajstroma, amelyek mind az élet hiábavalóságaként tűnnek fel, s az elmúlást hangsúlyozzák.
Az esten a Pázmáneumban lakó két zenész hallgató, Ablonczy Bertalan és Baranyai Barnabás játszották el Liszt Szerelmi álmok című, csellóra átírt művét, amely az előadást és az utána következő beszélgetést kötötte össze.
A közös eszmecsere alapját Orbán Ottó Vanitatum vanitas, Kölcsey azonos című művével párbeszédre lépő alkotása adta.
A beszélgetést követően a díszterem előterében megrendezett fogadáson volt lehetőség a további ismerkedésre, kérdezésre.
Fotó: Varga János
