Mióta él Új-Zélandon?
67 éve élek itt. 18 évesen jöttem el Magyarországról.
Térjünk vissza a gyökerekhez. Mesélne egy kicsit a gyerekkoráról, fiatal éveiről Magyarországon? Milyen emlékeket őriz arról az időszakról?
Tűrhető volt. Nem volt semmi problémám, egyszerű életem volt. Sportoltam, fociztam, tanulást kicsit hanyagoltam, nem nagyon figyeltem oda az órákon, ugyanakkor mindig is vágyakoztam külföldre menni. A forradalom pedig lehetőséget adott erre.
1956 őszén a történelem átalakult az egyik pillanatról a másikra. Hogyan emlékszik vissza a forradalom kitörésére, milyenek voltak akkor a napjai?
1956-ban fejeztem be a tanító képzőt, 1-4 osztályig tanítottam volna, ha Magyarországon maradok. Kisigmándra küldtek, hogy tanítsak alsó tagozatosokat. A főnököm - aki 24 éves volt - pedig a felsősöket tanította egy másik épületben. 42 gyerek várt a teremben amikor beléptem, azt se tudtam, hogy mivel, hogyan kezdjek mint kezdő tanító. Minden héten jöttek az ellenőrök, akik figyeltek engem, hogy mit tanítok. Először nem is tudtam a forradalom kitöréséről, ugyanis ez egy nagyon kicsi falu volt Komárom megyében és a hír nem terjedt még olyan gyorsan. Egy kis épület volt a faluban, amit a kommunista párt vett át, alul irodák, felül hálószobák, engem is itt szállásoltak el. Az épület tetején pedig volt egy mikrofon, ahonnan a propagandát hirdették a faluban. Egyik nap, amikor készültem az iskolába, hallom a mikrofonból, hogy a Lánchídi vérengzésről beszélnek. Először azt hittem, hogy 1847-ről van szó. Dél fele az iskolában a főnököm jött, hogy szeretne velem beszélni és küldjem ki a gyerekeket az udvarra. Ő mondta, hogy forradalom van Magyarországon. Kérdezte, hogy tudom-e? Mire feleltem, hogy nem. Kérdezte, hogy szeretnél-e külföldre menni? Válaszoltam, hogy persze!
Vidéken máshogy élték meg a forradalmat, mint Budapesten. A faluban lehetett érezni a forradalmat? Mit mondott a gyerekeknek?
Visszahívtam a gyerekeket és hazaküldtem őket, hogy addig ne jöjjenek iskolába, ameddig nem szólunk nekik, mert ekkorra már több helyen bombázás volt az országban. Szerencsére ez egy kis falu volt, itt nem volt semmi hatása akkor a forradalomnak.
Mi volt a tervük? Merre indulnak?
Hazautaztunk Esztergomba a főnökömmel, ahol 4 barátommal elhatároztuk, hogy elindulunk külföldre. Ekkor már 1956. november 16. volt. Gyerekként iskolaszünetekben dolgoztam egy helyen, ahol zöldségeket szállítottunk Komárom megyébe a különböző boltokba. Én és József, (Lipóth) Petra édesapja itt ismertük meg egymást, együtt pakoltuk a krumplikat. We were really popular, young, strong man. The drivers were fighting which one could get us. So anyway..
Josephine: Laci, hungarian!
Ó, igen! Amikor azon gondolkoztunk, hogyan induljunk útnak. Egyik nap azzal az indokkal, hogy megyünk zöldséget szállítani, kaptunk egy engedélyt, hogy elutazhatunk Győrbe, az volt az utolsó város, utána már nem lehetett menni. Így hát elmentünk Győrbe, lerakodtuk a zöldségeket, mivel én tanító voltam, így kaptunk egy lakást és ott maradtunk egy éjszakát. Beszélgettünk néhány emberrel és az egyikőjük felajánlotta, hogy ismer valakit, aki el tud vinni minket a határhoz. Így kaptunk az alkalmon és november 17-én átléptünk a határon. József viszont nem jött velünk.
Az országból való kijutás sokak számára életveszélyes vállalkozás volt. Milyen volt átjönni a határon?
Egy kis hídon kellett átkelni, volt ott két AV-s, kezet fogtunk és viszontlátásra. Ez november 17-én volt, már a forradalomnak vége volt. Szerintem a kommunista kormány hagyta, hogy akiknek nem tetszik a kommunizmus, az menjenek el. Átértünk egy kis faluba, Ausztriába. Csak egy fogkrém és fogkefe volt nálam és ami rajtam volt. Semmi más. Az a kis pénzem, ami volt, azt odaadtuk a határőröknek.
Mindezt egyedül tette meg vagy a barátaival?
Négyen voltunk.
Ausztria sok menekült első állomása volt, de Új-Zéland egészen távoli cél. Hogyan jutott el Új-Zélandra?
Átjutottunk a határon, egy kis faluba érkeztünk. Egy néni odajött hozzánk és elkezdett beszélni. Szerencsére tudtam egy kicsit németül és elmagyaráztam neki, hogy menekültek vagyunk. Befogadott magához estére, majd másnap segített nekünk eljutni Bécsbe. Sétálgattunk az utcán, az emberek itták a presszó kávéjukat, a szódavizet, majd a rendőrség odajött hozzánk és kérték, hogy ne csavarogjunk itt. Bementünk a rendőrségre, ahol a börtönben adtak szálláshelyet, mert ekkor már 19-en voltunk. Úgy kezeltek minket, mintha elkövettünk volna valamit, ujjlenyomatot is vettek tőlünk. Két napot töltöttünk a börtönben, majd elszállítottak minket Traiskirchenbe. Ott több ezer, három vagy négyezer magyar lakott azon a területen. Ott voltunk elég sokáig, mehettünk Bécsbe a nagykövetségre, hogy kérjünk menekült státuszt. Sok ország felajánlotta segítségét, hogy befogadnak magyar menekülteket. Először meginterjúvoltak, hogy megnézzék milyen személy vagy, majd kellett nekik két hét, hogy leellenőrizzék a magyar kormánynál, hogy van e bármilyen büntetett előéleted. Addig adtak egy igazolást, amivel bizonyos összegig tudtam magamnak vásárolni ruhát, mert nem volt semmim.
Sokan nem tudták, merre vezet majd az útjuk. Ön ekkor már tudta, hogy Új-Zéland lesz az új otthona?
Nem. Én Argentínába - ugye a futball miatt - és Angliába jelentkeztem először. Egyedül Amerikába nem vágytam. A táborban, ahol laktunk Bécs mellett, elterjedt a hír, hogy tanító vagyok és érdeklődtek a világról. Nekem a kedvenc tantárgyam a földrajz volt, így tudtam ajánlani helyeket, hogy merre menjenek. Gyerekként sok bélyeget gyűjtöttem és a déli csendes-óceáni bélyegeken pálmafák, fűszoknyás hölgyek, gyönyörű virágok voltak. Ugyanakkor tudtam, hogy ezeken a szigeteken nem találnék munkát, ezért gondoltam elmegyek Új-Zélandra, jó messzire Magyarországtól, így jelentkeztem oda.
Milyen volt az út Bécsből Új-Zélandra?
Az új-zélandi kormány bérelt két kis propelleres gépet, amin 105 férőhely volt. 6 napig tartott az út, mert többször meg kellett állni, hogy üzemanyagot szerezzünk, átvizsgálják a repülőt. Bécsből Olaszországba repültünk, majd Indiába, ahol egy maharadzsa meghallotta, hogy magyar menekültek érkeznek és megvendégelt minket egy vacsorára. Elvitt a palotájába minket, rengeteg ételt szolgáltak fel, később majdnem beteg lettem a sok fűszeres íztől. Majd Szingapúrban és Darwinban szálltunk még le és végül 1957. március 1-jén érkeztem meg Aucklandbe.
Egy teljesen új világba érkezni nem lehetett könnyű. Volt ismerőse a repülőn vagy mindenki ismeretlen volt? Mit csinált miután leszállt a repülőről?
Ismeretlenek voltunk. Egy barátom, aki már itt volt két hónapja, tudta, hogy jövünk és küldött egy levelet, hogyha leszállok, kérjem magamat New Plymouthba, mert ő oda jutott. Így is tettem. A Vöröskereszt segített és felszálltam egy buszra New Plymouth felé. 30-an ültünk a buszon, a söfőr pedig bemondta a hangosbemondóba, hogy van egy magyar menekült is velünk. Ekkor mindenki uuuuu, jöttek hozzám és adtak nekem mindenféle dolgot, nagyon segítőkészek voltak.
A nyelvi akadály sok bevándorló számára nagy kihívás volt. Angolul beszélt? Hogyan kommunikáltak?
Nem tudtam angolul, csak a ’yes’ és a ’no’ szavakat ismertem. Volt egy kis szótáram és abban kerestem a szavakat majd rámutattam az ujjammal. Sosem tanultam később se angolul, munka és a beszélgetések során tanultam meg a nyelvet. Dolgoztam felszolgálóként, ott sok szót tanultam.
Milyen munkákat vállalt el az évek során?
New Plymouthban először segédmunkás voltam, egy lányiskola kertjét rendeztem, ástam, betonoztam. Ott a szünetben a lányok mindig kijöttek az udvarra és körbevettek engem, mert tudták, hogy magyar menekült vagyok és én voltam az érdekesség számukra. Ekkor volt egy kis pajeszom, azt mondták, hogy hasonlítok Elvis Presley-re. Dolgoztam felszolgálóként több helyen is, abban volt tapasztalatom, mert gyerekkoromban nagyapámnak segítettem Dorogon a ’pub’-ban kiszolgálni a vendégeket. 5 év után megkaptam az állampolgárságot, majd Ausztráliában csavarogtam, fel tudtam fedezni a környező országokat, a kis szigeteket is bejártam. Visszajöttem Új-Zélandra és 1967-ben találkoztam feleségemmel, Josephine-nel a ’Trojka’ nevű kávézóban, ahol akkor dolgoztam. Ő egyetemista volt és a nyári szünetben a konyhán segített, itt ismerkedtünk meg. 1977-ben beléptem az új-zélandi repülőtársaságba a konyhára dolgozni, mint mosogató. Egyik nap az ottani főnököm megkérdezte, hogy tudok-e főzni. Azt válaszoltam, hogy igen. Főztem nekik egy adag csirkepaprikást, amitől teljesen elájultak. Másnap behívott a nagyfőnök, kérdezte, hogy szeretnék-e elmenni tanulni szakácsnak, válaszoltam, hogy igen, így 2 évig tanultam az egyetemen főzést. A szakácshierarchia alján kezdtem dolgozni, majd szépen lassan másztam fel a ranglétrán. Szerencse, hogy a légitársaságnál dolgoztam, így számtalanszor volt lehetőségem Magyarországra utazni tizedannyiért, mint másoknak.
Végül egy személyesebb kérdés: az otthon szó Ön számára Magyarországot vagy Új-Zélandot jelenti?
Új-Zélandot.
