Máriacell, a Celli Mária, „Mária-Czelli Virág, Kegyes Patróna” jelentősége, szerepe a magyar búcsújárásban általánosan ismert. Nincs Máriacellbe zarándoklás Mária tisztelete nélkül – magyarázza Ugri Mihály. S hogy a gráci magyarok egy csoportja évről évre gyalogosan teszi meg ezt a több mint száz kilométernyi zarándokutat, ebben dr. Vadon Pál orvosnak, az 1971-ben alakult 83. sz. Nagy Lajos Király Cserkészcsapat cserkésztisztjének volt döntő szerepe. Történt ugyanis, hogy Grácban az első csuklós villamos elütött egy kislányt, Vadon doktor pedig orvostársaival együtt megfogadta, hogy ha a lányka életben marad, hálából elgyalogolnak Máriacellbe. A lányka életben maradt, ám végül Vadon doktor egyedül maradt hű az ígéretéhez, aminek teljesítéséhez társakat keresett. 1979 áprilisában a cserkészcsapat Szarvasbőgés című időszaki lapjában az alábbi felhívást tette közzé: „Gyalogtúra Mariazellbe. Mindszenty hercegprímás, aki a megtestesült szenvedés volt, példakép marad minden elnyomott istenhivő részére. Az ő emlékezetére találkozik idén is a szabad magyarság, június 17-én. Mi, gráci magyarok, földrajzilag kedvező fekvésben lévén, idén gyalogosan zarándokolunk el nagy elődünk sírjához. […] Kedves olvasó! Ha bíboros urunk szerepét nem is ítélnéd meg olyan alázattal, mint ahogyan azt mi tesszük, akkor is szívesen látunk: egy szép gyalogtúra mindannyiunkra ráfér! Palkó bá.” A felhívásra öten jelentkeztek, egy-két edzőgyaloglás után pedig négyen indultak neki a fárasztó útnak. Kezükben térkép és útleírás, vállukon nehéz hátizsák a szükséges felszereléssel (akkor még hálózsákot is vittek magukkal), így tették meg a kimerítő és kalandos, de testnek és léleknek is felfrissülést jelentő utat. A zarándoklatokba bekapcsolódó cserkészeket az elkövetkező években is gépkocsikkal vitték el Máriacellbe.
Néhány év múlva súlyos veszteség érte a gráci magyarokat: a leobeni kórház nagyra becsült és igen tisztelt gyógyítója néhány héttel szakorvosi rendelőjének megnyitása előtt, 1985. február 8-án éjszakai szolgálat után igyekezett haza a családjához és Übelbach felé akkor még nem volt védőkorlát az út mentén… Vadon Pálra emlékező írásában a cserkészvezetők csapatparancsnoka, Ugri Mihály megígérte, hogy az elhunyt kezéből kiesett vándorbotot felveszi. Attól kezdve a máriacelli gyalogos zarándoklatot Mindszenty hercegprímás mellett Vadon doktor emlékére is szervezték, a búcsújárás pedig felvette a Mindszenty-Vadon Emlékzarándoklat nevet. A szervezés feladatát a cserkészcsapat megszűnése után a Magyar Katolikus Közösség vállalta; ennek az utóbbi időben Tricskó Tímea, Tarcsay Csaba, Pusztai Zsolt, dr. Schubert–Vadon Éva és Csicsely Tamás tett, illetve tesz eleget.
A zarándoklat – amelyen átlagosan húszan-harmincan vesznek részt – minden alkalommal szentmisével vagy igeliturgiával kezdődik. Amióta Vadon Pál doktort Mariatrost temetőjében örök nyugalomra helyezték, a zarándokok az ő sírjától indulnak, a mariatrosti Gotscheer-kápolnában ünnepelt szentmise után.
– A Magyarok Nagyasszonyának ősi kegyhelye felé igyekezve, a rómaiak lábnyomait követve emelkedünk fel első nap a kijelölt turistaúton. Erdőkön, erős kapaszkodókon, majd völgyeken, alpesi legelőkön és falvakon vezet át az utunk. Délutáni forróság vagy zuhogó záporeső kísér a tiszta kék, máskor borús ég vagy a gomolygó ködfelhők alatt. A templomokba, amelyek mellett elhaladunk, rövid elmélkedésre, imára és énekre mindig betérünk. Az első pihenőnél jólesik a meleg tea és a madárlátta tízórai. Első napunk fontos állomása a Rába forrása, amelyet nemzeti színű szalaggal díszítünk, s amelynek vizétől felfrissülve imádságos megemlékezésünket küldjük hazánk felé – számol be Ugri Mihály.
A rendszerváltozás utáni évek óta csatlakoznak a csoporthoz magyarországi részt vevők is. Azóta kísérő kocsik is a zarándokok rendelkezésére állnak, amelyek nemcsak a hátizsákok súlyától szabadítják meg őket, hanem szükség esetén néhány kilométerrel megrövidítik a napi harminchat kilométeres gyaloglást is. A természet nem mindig kegyes hozzájuk. Egyik alkalommal tizennyolcan indultak el, de a délutáni felhőszakadás, az éjszakai vihar és áramszünet jócskán megtépázta a bőrig ázott és fázott társaságot.
– Megesik, hogy a kísérő kocsival elveszítjük egymást, máskor darázscsípés, kisebb baleset, egyéb felmerülő egészségi probléma zavarja meg a programot, de mindig van velünk orvos – meséli Ugri Mihály. – Olyanra is volt példa, hogy a szokásos helyen nem kaptunk szállást, még egy órát kellett gyalogolnunk nagyrészt sötét, ismeretlen erdei úton, hogy elérjünk a következő szálláslehetőséghez, ahol mindössze egyetlen szobát tudtak adni nekünk, a csoportunk nagy része a pajtában kapott helyet. Aludtunk már padlástérben is, ahol a szomszéd horkolása, a fütyülő szél és a becsöpögő esővíz miatt alig tudtunk pihenni. Volt olyan esztendő, amikor a Tonion sziklái között gomolygó köd a wagneri operák kulisszáira emlékeztetett. Máskor kidőlt fák állták utunkat. Egyszer teljesen meg is szűnt az út! Az új patakmeder szikláin, gázlóin át bukdácsolva és a régi út maradványain keresztül érkeztünk meg a következő pihenőhelyünkre. Másutt árvíz vitte el a hidat. Amíg az ifjúság átkelt a hidegvízű folyón, az idősebbek nagy kerülővel értek a találkozóhelyre.
Persze nem hiányoznak egy-egy zarándoklatról a vidám pillanatok sem. „Egyik alkalommal egy vendéglőben találkoztunk gráci politikusokkal. Osztrák népdalokat énekeltek, a házigazda kísérte őket harmonikával. Nagyot néztek, amikor mi, magyarok is bekapcsolódtunk az énekükbe. Hamarosan versengve váltakozott a magyar és a stájer ének” – emlékezik Ugri Mihály. Elmondja azt is: Tollas Tibor halála évében, 1997-ben a velük tartó Beregszászi Olga a költő megzenésített verseiből énekelt, még bent a máriacelli bazilikában is…
Amit hallhatunk még a zarándoklatról, az regénybe illő. Ezt meséli tovább az elmúlt évekre-évtizedekre visszatekintő házigazdánk: második nap hajnalán jóízű házikenyér, friss vaj, tej, lekvár, kávé, tea áll az asztalon, ezzel várja visszatérő vendégeit, a nehezen ébredő zarándokokat a házigazda, akiket azután harmonikaszóval búcsúztat. Jó tanácsokat is ad nekik, akik – szerinte – a lábukkal imádkoznak. A felkelő nap sugarai még nem érik el az erdei út mélyét, amikor a csoport az első nap fáradalmait kipihenve megkezdi a második napi menetet. Szinte leírhatatlan élményt jelent a homályos erdei út, a hegyek közt felszálló köd, a harmatos fű, a hajnali pirkadat. A természet csendjét, ami teljesen átjárja őket, a reggeli ima éneke töri meg. Az időt a nap állása, a haladást az útszéli keresztek és a legelőkapuk nyitása-zárása jelzi. Vadászház, asztalok, padok és a frissítő forrásvíz marasztalja a csoportot, de ők csak rövid pihenőket engednek maguknak. „A gyalogösvény meredek szerpentinútja hosszan kígyózik felfelé. Az emelkedéssel egyre szebb panoráma nyűgözi le a lihegő, pihenésre meg-megálló vándort. Itt nemcsak a naplemente, a zuhogó eső is felejthetetlen élményt nyújt. A menedékházban a legegyszerűbb étel is királyi lakomának, a kényelmetlen és levegőtlen matrac-tömegszállás is elsőrangú hotelnek tűnik. Néha a pirkadó hajnal lenyűgöző fényjátékában gyönyörködhetünk. Rövid pihenő, kéz- és arcmosás és néhány korty forrásvíz elfogyasztása után kellemesebb útszakaszon megyünk tovább. A legelésző állatok tudomást sem vesznek rólunk, amikor elhaladunk mellettük. Majd ismét erdőben, fagyökerek között botladozva megyünk az egyre meredekebb úton lefelé” – hallhatjuk Ugri Mihály szavait.
Elmesélésében kitér arra is, hogy zarándoklatuk magán hordozza korunk és környezetünk hatásait: a csoport éléről hiányzik a keresztvivő, nincs hagyományos felállási rend, férfiak, nők, fiatalok, öregek kötetlen rendben mennek. Nem járnak népviseletben, annak idején a cserkészek is csak Máriacellben öltöztek át cserkészruhába. A hegyi vándorlásnak megfelelő, sportos öltözetben, vándorbottal a kézben, hátizsákkal a vállon vonulnak be a templomba, ezzel is jelezve, hogy gyalogosan érkeztek. Mindazonáltal, ahogy már utaltunk is rá, a búcsújárás némely alapvető hagyományát hűen őrzik: alkalmas helyeken az elmélkedések, fohászkodó és hálaadó imák, a Hozsannából választott egyházi énekek, a rózsafüzér imádkozása elmaradhatatlan kísérője vándorlásuknak. Alkalomadtán szentgyónásra is lehetőség nyílik. Ezek a napok egyúttal lehetőséget adnak az ismerkedésre, beszélgetésre, miként az egyéni elmélyedésre is. A beszélgetések erősítik a barátságot, a közösségi kapcsolatot, segítenek legyőzni a test fáradságát és felfrissítik a szellemet.
Az élenjáró keresztet kezdetben az őrsi zászló helyettesítette, amit csak Máriacellben bontottak ki. 1996 óta a máriacelli kegyszobor kicsinyített mását viszik magukkal, amelyet még abban az évben P. Karl Schauer máriacelli szuperior megáldott, hozzáérintve a kis szobrot az eredeti kegyszoborhoz. Érdekessége a gráciak zarándoklatának, hogy a faragott Madonna-szobrocskát külön hátizsákban viszik, a szoborvivők pedig váltják egymást. Útközben az imahelyeken és a Rába forrásnál felállítják. Máriacellben kereszt helyett viszik a csoport élén és a szentmise alatt az oltárra helyezik.
A zarándoklat bensőséges befejezésére, a szentmiseáldozatra a bazilika Szent Mihály-kápolnájában, ritkán a főoltárnál kapnak helyet. Az 1998-as zarándoklatukat Csicsely Tamás és Tarcsay Tünde leányának keresztelése tette emlékezetessé. A szentmisét Kühár Ede bencés szerzetes mutatta be és a kis Noémit is ő keresztelte meg.
– Egyházunkat, nemzetünket, közösségünket minden évben érik olyan események, amelyekhez imaszándékainkat igazítjuk; ezeket már az első reggel megfogalmazzuk, ismertetjük – egészíti ki az eddig elmondottakat Ugri Mihály. – Ehhez hozzájönnek az egyéni, családi szándékok, hiszen mindig van miért imádkozni, Mária segítségét kérni, hálát adni; ezeket a zarándokok a lelkük mélyén viszik el a kegyhelyre. Az egyetemes könyörgéseket már útközben összeállítjuk, ezeknek a többsége hangosan is elhangzik a szentmisén.
A kegytemplomban ünnepelt szentmise megtisztítja a lelket, közelebb viszi az embert Istenhez és embertársaihoz. Az útközben keletkezett feszültségeket is feloldja, hiszen gondoljuk csak el: a háromnapos gyalogtúra sportteljesítménynek is beillő testi és lelki erőkifejtése, a szokatlan, sziklás meredek hegyi út, a tűző nap vagy szélvihar, zuhogó eső próbára teszi a városi ember teherbírását. A túl lassúnak vagy túl gyorsnak tűnő menettempó, a vélt vagy valós bajtársiatlanság, a csoportvezető szigora, sürgető szavai, egy-egy rosszul elejtett szó belső feszültséget gerjeszthet az egyénben és a csoportban is. A kitörő vita, kisebb-nagyobb összetűzés tisztító vihara nem múlik el nyom nélkül, a lelki fájdalom csak nehezen enyhül, sokszor magukban hordják az egész úton. Ez után leírhatatlan a szívből jövő megbocsátás és az egymással való megbékélés élménye a szentmise alatt, amikor az ember a három nap minden problémáját maga mögött hagyja és a hála érzése uralja a szíveket.
S azután e hálatelt szívekből zeng egyre, a következő zarándoklatig is szüntelenül, az ének: „Zengje ég és föld velünk, / Szent vagy, édes Istenünk! / Add, Uram, ezt Máriának / Érzésével zengenünk!” „Hisszük istenségedet, / Álld meg, Uram, népedet, / Hogy Szűzanyánk nagy hitével / Imádhassunk Tégedet…”
