1956. Egy évszám. Egy évszám, mely a világ különböző országaiból érkező fiataloknak, és a világon élő emberek többségének csak egy évszám. Nekünk, magyaroknak azonban sokkal többet jelent. Sokkal többet. De mégis mit?
Ezt a kérdést tettem fel magamnak is az elmúlt hetekben. Mindig is megrendítő volt 1956. októberére gondolni, hiszen az a tudat, hogy a nagymamám is ott volt a Parlament előtti sortűz idején, sokkal valóságosabbá és kézzelfoghatóbbá teszi ezeket az eseményeket. Azonban a mai műsorra készülve döbbentem rá arra, hogy talán sosem gondolkoztam el igazán mélyen ennek az eseménynek a jelentőségén. Otthon, Magyarországon természetes, s már-már rutinszerű volt számomra is, hogy minden évben megemlékezünk, részt veszünk az iskolai, városi ünnepségeken. Ahogy egyértelmű volt az is, hogy a tanítványaimnak mesélek erről az időszakról, és mesélek nekik arról, mi is történt abban a néhány napban, hónapban. Azt hiszem, itt Kanadában gondolkoztam el először igazán mélyen, hogy mégis mit jelent számomra ez a nap most, 2019-ben. Miért olyan fontos, hogy emlékezzek, s hogy ezt az emlékezést továbbadjam tanítványaimnak, a nálam fiatalabb generációnak.
Számomra két fontos kulcsszava van az '56-os eseményeknek. A bátorság és az összefogás.
Bátorság. Elképzelem azokat a velem egykorú fiatalokat, akik ezekben a napokban felálltak, elindultak, kimondták azokat a vágyakat, amikre az emberek évek óta még csak gondolni is alig mertek, elindultak, és fegyvert fogtak. Mindent feláldozva hittek abban, hogy harccal változást érhetnek el. Elképzelni sem tudom, mennyire nehéz lehetett abban a korszakban élni, hogy ha ilyen eseményre vállalkoztak. Honnan vették a bátorságot, hogy ezt meg merjék tenni? Hogy az elnyomás alatt egyszer csak egyik napról a másikra felálljanak, és azt mondják, elég volt. Ha belegondolom magam a helyükbe, én meg mertem volna tenni? Meg merném ezt tenni ma? Úgy érzem, hogy mi, fiatalok a mai biztos, kényelmes életünkben el sem tudjuk képzelni, milyen is lehetett akkor az élet. A mostani életből kilépve nehezen tudnánk hasonlót cselekedni, hogy kezünkbe fegyvert fogva küzdjünk a saját szabadságunk megmentésén. Éppen ezért gondolom olyan becsülendőnek és tisztelendőnek az '56-os fiatalok bátorságát. Vallom, hogy ez a bátorság igazi példa lehet bármilyen nemzetiségű gyermek és fiatal előtt.
Összefogás. Szintén egy olyan dolog, amely manapság sokszor hiányzik az életünkből. Számtalanszor tapasztalom, hogy közösségek bomlanak fel, vagy meg sem alakulnak az összetartozás hiánya miatt. Az egyéni célok folyamatos kergetése megakadályozza, hogy másokkal összefogva, akár még nagyobb célokat érhessünk el. Talán ezért is volt ilyen elsöprő erejük az '56-os „pesti srácoknak”. Vajon mi össze tudnánk így fogni ma, elfelejtve a saját kis életünk érdekeit és akaratait? Igaz, azt mondják, hogy a közös ellenség összehoz. De talán nem volt meg akkor is mindenkinek a saját, egyéni nehézsége, problémája? Mégis, ezeket félretéve tudtak odalépni a tömeghez, és része lenni annak a közösségnek, amely egy közös cél felé haladt.
Bátorság és összefogás. Ezt a két fontos szót szeretném ma itt hagyni.
Úgy érzem, miközben az elmúlt napokban mindezt végiggondoltam, számomra sokkal jelentősebbé és meghatározóbbá vált ez az ünnep. Ezért szeretnék biztatni mindenkit, hogy maga is gondolkozzon el, mit jelent számára ez a magyar megemlékezés.
