Nyugat-európai körúton az erdélyi szász erődtemplomokat bemutató kiállítás
A huszonöt rollup-ból álló, két teremben berendezett tárlat abszolút hiánypótló jelentőséggel bír. A Kelet-Közép-Európa sorsa iránt legtöbbször közömbös nyugat érdeklődését kívánja felkelteni az emberiség kultúrtörtének egyik legkülönlegesebb fejezete, az erdélyi szászság nyolc évszázados története iránt.
Az erdélyi szászok őseit a 12-13. században uralkodott II. Géza és II. András királyunk telepítette a Mosel és a Rajna vidékéről, Elzász, Lotaringia, Luxemburg és Flandria területéről Erdély déli részére, hogy gazdaságilag fellendítsék a régiót és gondoskodjanak a határvédelemről. Cserébe teljes körű önrendelkezést és messzemenő előjogokat kaptak. A már nyolcszáz évvel ezelőtt is fejlettebb nyugati civilizációs vívmányokat és munkakultúrát magukkal hozó telepesek, akiket egy korabeli sztereotípia nyomán egyből átfogóan szászoknak neveztek el, hamar teljesítették a királyi elvárásokat. Egy évszázad sem kellett hozzá és a Gyulafehérvártól Brassóig terjedő, mintegy 5000 km² területű Királyföldet virágzó térséggé varázsolták, amelynek gazdagságát a tatárok és később a törökök is megirigyelték.
Az ő betöréseik ellen vették körül a városokat tornyokkal megerősített falrendszerrel, a beringekkel, a falvakban pedig falakkal védett, élelmiszerraktárat is magukban foglaló erődített templomok építésébe kezdtek. Az így megszülető sajátos erődtemplomok az erdélyi szász vidék máig élő kulturális márkavédjegyévé váltak. A 16. század derekán Luther Márton tanai termékeny talajra hullottak Szászföldön, az erdélyi szászság egységesen felvette az evangélikus hitet és meg is őrizte mindvégig. A wittenbergi reformátor imádsága: „Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk.” sehol máshol a világon nem öltött olyan kézzel fogható formát, mint a bevehetetlen szász erődtemplomokban.
A Habsburg uralom 18. századi megszilárdulásával és a török Kárpát-medencéből való végleges kiszorításával egyidejűleg az erődtemplomok katonai, stratégiai jelentősége megszűnt. A külső falak egy részét lebontották, a tornyokat viszont továbbra is mindig karban tartották. A kiegyezést követően a szászok korábbi kiváltságaik fokozatos elvesztésével kényszerültek szembenézni. Az erődtemplomok ezzel párhuzamosan egyre inkább az erdélyi szász kulturális önazonosság jelképévé váltak. Az 1918. december 1-i gyulafehérvári nyilatkozatra adott válaszként 1919. január 8-i medgyesi gyűlésükön a szászok Erdély Romániával való egyesülése mellett foglaltak állást. Nem tudhatták, hogy az ekkor még első életévét sem betöltött Nicolae Ceaușescu szűk fél évszázaddal később kezdődő teljhatalma idején életterük véglegesen beszűkül, nemhogy évszázadokon át élvezett privilégiumaik, de kulturális autonómiájuk maradékait is felszámolják.
Az erdélyi szászok anyagi és társadalmi státusa az 1970-es, 1980-as években összehasonlíthatatlanul alacsonyabb volt nagyszüleik nemzedékével összevetve, nem beszélve a korábbi időkről. Ez az oka, hogy az ekkortájt kezdődő és az 1989-es romániai forradalom után tömegessé váló elvándorlás következtében a bánáti és a Körös-vidéki svábokat is beleértve tetőpontján nyolcszázezres erdélyi németség létszáma mára tízezer fő körülire apadt. A nyolc évszázad alatt felépített és megvédett egyedülálló civilizációs örökség néhány évtized leforgása alatt ebek harmincadjára jutott.
Románia mintha csak most, fennállásának századik évfordulója környékén kezdené megérteni, micsoda kincs hullott az ölébe Erdéllyel és mekkora veszteség érte a szászok távozásával. Biztató jel viszont, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben zömmel magánkezdeményezéseknek köszönhetően, ha elszórtan is, de megkezdődött az egykor virágzó szász műveltség utolsó megmaradt bástyáinak, az erődtemplomoknak a felújítása és élettel való megtöltése. Bár minél többen követnék Eginald Schlattner, a Brassó melletti Szászveresmart evangélikus lelkipásztorának szavait: „az ember lehetőség szerint ne a szenvedés helyét hagyja el, hanem cselekedjen úgy, hogy a szenvedés hagyja el a helyet.”
