Az 1944-45-ös délvidéki események emléke olyan mély trauma a túlélők és leszármazottaik számára, hogy a nyilvános megemlékezések is csak huszonegynéhány éve váltak rendszeressé. A kisebb-nagyobb változtatásokkal évről évre ismétlődő műsor, amiben a Szövetség énekkara mellett versmondók és előadók is fellépnek, menetében és üzenetében is liturgikus: megnevezi és vigasztalja az áldozatokat, megbocsájt a bűnösöknek, és megerősít mindenkit abban, csak felebarátként gondolkodva és cselekedve van jövőnk ezen a világon.
A DMSZ klubja három – a délvidéki mártíroknak, az első világháborúban és azóta elhunyt magyar katonáknak és a Szövetség saját halottainak állított – emlékműnek ad otthont. A megemlékezés alkalmával mind a három emlékművet ünnepélyesen megkoszorúzzák. A mártírok emlékművének koszorúzásakor, harangszó mellett, felolvassák a vérengzésnek áldozatul esett 116 magyar település nevét. Dr. Gruber Attila személyes hangvételű beszédet intézett az egybegyűltekhez; jómagam a délvidéki események történelmi tanulságát jártam körül egy rövid beszédben. A megemlékezést a témához kapcsolódó dokumentumfilm közös megtekintése zárta.
„Ezerkilencszáznegyvennégy-negyvenöt telében,
Összeszedték a sok magyart élete delében.
Tömegsirban enyésznek, hagyva őket a feledésnek,
Állítsunk már végre nekik méltó emléket!”
(Matuska Magdolna „A délvidék balladája”)
