Advent harmadik vasárnapja a Katolikus Egyházban a Gaudete vasárnap, azaz az öröm vasárnapja. Örvendezés afelett, hogy az Úr eljövetele már egészen közel van. Talán nem véletlen, hogy pont ezen a napon látogatott el a bécsi Pázmáneumba Berecz András népdalénekes és mesemondó, hogy Isten bolondja című előadásával megörvendeztesse a bécsi magyarokat.
A világ minden táján élő külhoni magyarságot is lelkiismeretesen látogató művész számos díja közül a legrangosabb a Kossuth-díj, de többek közt megkapta korábban a Népművészet Ifjú Mestere díjat, valamint a Tiszteletbeli Székely díjat is. Külön érdemes kiemelni, hogy Magyar Örökség díjas is. „Ő maga Magyar Örökség, a mi közös örökségünknek értékes része” – méltatta a híres mesemondót köszöntő beszédében Varga János, a Pázmáneum rektora.
Az est során több mese is elhangzott, melyekben az udvari bolondról és a bolonddá tett emberekről hallhattunk, valamint kétszer dalra is fakadt. Az adventhez kapcsolódva az egyik ének egy magyarszováti gyermekkántálás volt. A betlehemezés során énekelték el a gyerekek. A dal az ember elé állítja példaképül a barmot a következőképpen: Szűz Mária, hogy megszülhesse gyermekét, csendes zugot keres. Végigjárja az egész várost, de sehol sem találja a helyét. Elmegy a nyárfák árnyékába, de azok egyfolytában csak zörögnek. A lovak jászlánál keres nyugodalmat, de azok meg a zabtól folyton folyvást „dörmölnek” (dörömbölnek) a lábukkal. Végül az ökrök jászlához tér, ahol az állatok szénát esznek, majd elcsendesednek. Ez a kis betlehemes játék az ének végén megáldja az ökröket, akik meghúzzák a barázdát a búzának a földbe, s lehetővé teszik, hogy Isten nagy üzenete, Úr Jézusunk teste elénk kerülhessen a búzakenyérben. „Ennél bolondosabban nem lehet megközelíteni ezt a kérdést” – mondta Berecz András, - „de ennek az estének pontosan ez a lényege”.
Vetített képek segítségével és az előadó témában való hihetetlenül nagy jártasságának köszönhetően megismerhettük az udvari bolondok személyiségét és jelentőségét. Valamilyen módon ezek az egykori bolondoknak nevezett figurák mégis előrébb valóak voltak, mint a normálisnak vélt emberek. Az est csúcspontját mégis – úgy hiszem – fia egyik gyermekkori rajzának kielemzése adta, illetve itt kapcsolódott össze, s nyert értelmet a korábban elhangzott mondat: az ökör, a barom példaképek az ember számára. A négy éves gyermek a megfeszített Krisztus majd később egy gipszfigurás betlehem élményét a következőképpen dolgozta fel 40 fokos lázasan egy rajzon: Jézus a kereszten függ. Fején töviskorona helyett napraforgó van. A keresztnél egyik oldalt kedves barátja, János apostol áll, a másikon pedig egy ökör. Az édesapa kérdésére, hogy az ökör mit keres a kereszt alatt, a gyermek magabiztos választ ad: azért van ott, hogy leöklelje szarvával Jézust a keresztről. A beteg kisfiúnak, aki látta a születést, és látta a halált, hiányzott a harmadik történés: a feltámadás. S a rendelkezésére álló szereplőkből ezt rakta össze. Látta a bociban a reményt és elhozta ide a kereszt mellé, hogy elősegítse a feltámadást. A lázas négy éves gyermek képén ott van a karácsony, a kereszthalál és a húsvét.
Az este mondanivalója számomra egyértelmű: Isten bolondjának lenni kiváltság, tehát érdemes erre törekedni. Az egyszerű állatnak tartott ökör, amely csendes lényével és meleget adó párájával ott van a betlehemi jászol mellett, példaként áll előttünk, hogy figyelmünket merre irányítsuk. Zárásként András Pál apostol korintusi levelét idézte saját szavaival: „aki a világon azt gondolja, hogy bölcs, előbb váljon bolonddá, s így lehet belőle bölcs”.
Rektor atya köszöntő gondolataiban hasonlóképpen beszélt az Isten bolondjáról: a bolond ember nemcsak (feltétlenül) az, aki eszement dolgokat művel, hanem úgy is lehet értelmezni a szót, hogy valaki bolondul valamiért. Aki Isten bolondja, az egészen Istené, az egész élete Róla szól. Szükségünk van ilyen emberekre: szentekre, de akár egyszerű, hétköznapi emberekre is, akik a maguk hétköznapi módján tudnak nekünk beszélni s Róla tanúságot tenni. Szépen egybecseng ez a gondolat Berecz András zárómondatával.
Az egész estés műsorra megtelt a Pázmáneum díszterme, s megteltek a szívek örömmel, nyelvünk szépsége, hagyományunk gazdagsága által. A közönség az első pillanattól kezdve az utolsóig együtt rezdült a mesélő történeteivel, hol kirobbanó s percekig tartó nevetés, hol a meghatottságtól elnémuló csönd jelezte, hogy minden kimondott szó és mondat, mókás gondolat, váratlan fordulat megmozgatja a teremben ülőket. András búcsúzó szavai után percekig tapsolt a közönség, vastapssal hálálta meg ezt az igazán örvendetesre kanyarított estét.
