A Kalákáról és más zenés dolgokról
Szórt fények, az asztalokon borospoharak, fenyőágak, mécsesek. Huzella Péter verses irodalmi estjére készülődünk. Valaki még elszalad egy-két üveg borért, szalvétáért, más a díszítésért felel, az előadó emlékeztetőt ír a dalok sorrendjéről. Kintről gyerekek hangja szűrődik be a terembe, a koncertre érkezők és a szomszédos iskola foglalkozásáról elmenőben lévők csoportja keveredik egymással. A Központi Szövetség és az Ausztriai Magyar Kutatóintézet által szervezett est családias légkörben zajlik. Bár kevesen vagyunk, Huzella Péter annál lelkesebben kezd el mesélni zenei pályafutásáról, a kezdeti Kalákás éveiről, a kiválásról, zenei útkereséséről.
Az elhangzó dalokat személyes élményei váltják fel, így felidéződik egy ködös reggel, "hajnali részegség", egy piros ruhában közeledő lány alakja, az ígérettel és várakozással teli "jelenés", majd a lány fogatlan mosolya és Zalán Tibor e reggeli "csoda" ihlette verse. Huzella Péter felidézi Cseh Tamás, Bereményi Géza, Kányádi Sándor, Weöres "Sanyi bácsi" alakját, s a hozzájuk fűződő egy-egy történettel vezeti be az elhangzó énekeket. A walesi bárdok előadása után búcsúzóul megénekelteti a közönséget is, Weöres Sándor Ellentétek című versének sorait daloljuk közösen: "Mindig csak az van, ami van. Mindig csak az nincs, ami nincs..."
