Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd
Összesen körülbelül 130-an vettek részt a Jubileumi Arany János emlékévhez kapcsolódó műsorokon a három fent nevezett városban. A program időpontja is különlegesnek mondható. Egyrészt azért, mert Kölnben az 1956-os forradalom és szabadságharc ünneplésével is összefonódott az előadás, így a kölni emlékkereszt megkoszorúzása és az ünnepi szentmise után került sor rá, másrészt mert Arany János 135 évvel ezelőtt éppen október 22-én hunyt el.
Az előadások Lukács József atya, illetve Szegner Balázs főkonzul bevezetőjét követően kezdődtek el. Arany életének főbb eseményeivel párhuzamosan hangzottak el a versek, melyek közül kiemelt szerepet kaptak a balladák. A bűntudat, a bosszú, a féltékenység és a halálvágy érzékletes bemutatása által elidőzhettünk az emberi lélek mélységeiben. Ahogy a költő életét is megpróbáltatások és veszteségek kísérték, a versek nagy része is nyomasztó légkört alakított ki a nézőtéren, csak egy-egy humorosabb alkotás (amilyen például a Pázmán lovag) oldotta az amúgy pattanásig feszülő hangulatot. A versek közötti pihenőt ismét zene segítette, a furulya- és fuvolaszó olykor gyógyírként hatott, olykor viszont a fájdalmas strófák még fájdalmasabb visszhangjaként sírt fel.
A magyarsághoz való hűségről szóló Szondi két apródját és A walesi bárdokat vagy éppen a nép elnyomásáról szóló Zách Klárát a nemzeti ünnepet ülve kifejezetten megindító volt végighallgatni, valahogy a hideg futkosott az ember hátán... És ki tudja, mi hangzott volna még el, ha Arany János ott lett volna 1956-ban?
Köszönet az előadóknak, köszönet a szervezőknek és támogatóknak, köszönet Arany Jánosnak és legfőképpen köszönet az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek!
