Így ünnepeltünk idén Johannesburgban
Hanem érzésekről, gondolatokról, melyeket az ünnepség és az előkészületek ébresztettek bennem.
Tavaly volt az első olyan alkalom az életemben, mikor volt szerencsém olyanokkal beszélgetni, akik történeteikkel, emlékeikkel közelebb tudták hozni számomra az 56-os eseményeket. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne ezt valahogy megörökíteni az itteni közösség számára, hisz ide anno limitált számú embert fogadtak be és közülük sajnos egyre többen hagyják el a földi létet az idő előrehaladtával. Számomra ez igen érdekes téma, talán azért is lehet ez így, mert ösztöndíjasként az ember párhuzamot tud vonni a saját élete és az övék közt, bár közülük nem mindenki saját akaratából hagyta el az országot…és nem is csak pár hónapra.
Már tavalyi cikkemben is írtam, az ide érkezőknek nem volt könnyű dolguk, nyelvismeret, pénz és vagyontárgyak nélkül kellett felépíteniük egy új életet, melyben leginkább szaktudásukra és munkabírásukra tudtak támaszkodni. Idén jó pár 56-ban kiérkezett taggal készíthettem interjút, így még jobban el tudtam merülni a történetükben. Rengeteg dologról meséltek, az ausztriai gyűjtőtábori emlékeiktől kezdve a kiválasztási folyamatról, az útról a messzi Afrikába és természetesen az új élet megkezdésének nehézségeiről. Nekünk szinte elképzelhetetlen az, hogy volt, aki itt látott életében először hűtőszekrényt. Ahogy az is, hogy, szinte a megérkezést követő nap volt munkájuk és fizetésük. Arról nem is beszélve, hogy a boltokban nem kellett azonnal fizetni, hanem felírták, mit vásároltak, majd a heti fizetés után kellett kiegyenlíteni a számlát. A szülőhazájuk elhagyása okán érzett izgatottsággal vegyes fájdalom mellett ilyen és ehhez hasonló újdonságokkal, furcsaságokkal kellett szembenézniük életük új színterén.
Az idei, október 20-án tartott rendezvény az ebéddel kezdődött,melynek záróakkordjaként a magyar zászló színeivel díszített, Remember 1956 felirattal ellátott tortát szolgáltak fel, melynek felvágására a forradalom után ide érkező asszonyokat kérték fel. Ezt követte az ünnepi műsor, mely más volt, mint az eddigiek, hisz kifejezetten az ide, Johannesburgba befogadottakra fókuszáltam az összeállításnál. A Himnusz közös eléneklése után Rothschild Zsuzsanna első beosztott tartott beszédet Magyarország pretoriai nagykövetségének képviseletében, mely után egy nagy értékű monográfiát, a Magyarország vármegyéi és városait adományozta a Szövetségnek.
Az ez után levetített kétnyelvű prezentációból megtudhatták a részvevők, hogy az ausztriai menekülttáborokba érkezők közül Dél-Afrika körülbelül 1500 magyart fogadott be, elsősorban képzett szakmunkásokat. Az ide érkezőknek igen felszínes információi voltak az országról, de fokozatosan beilleszkedtek, felvették az állampolgárságot, és integrálódtak a helyi társadalomba. Ezzel párhuzamosan azonban igyekeztek szervezeteket létrehozni, amelyekben az elsődleges cél az volt, hogy hagyományaikat, kultúrájukat megőrizzék. Így jött létre jelenlegi fogadószervezetem, a Dél- Afrikai Magyar Szövetség is, az ide érkezők adták össze rá a pénzt, hogy legyen egy olyan hely, ahol a magyarok össze tudnak gyűlni, tudják tartani és ápolni a magyar szokásokat, valamint közösségi életet élni. A prezentációt az elnök asszony rövid beszéde követte, majd az általam gyűjtött és készített anyagokból összevágott, körülbelül 10 perces videót néztük meg. Ebben többen meséltek arról, hogy miért ide jöttek, hogyan kezdődött itteni életük, miként boldogultak, de a legmeghatóbb része – azt gondolom – azt volt, mikor arról beszéltek, mit éreznek, mikor Magyarországra és magyarságukra gondolnak. Sokan jelen voltak az interjúalanyok közül, úgy láttam, értékelték az erőfeszítésemet, hogy személyesebbé tegyem ezt a megemlékezést. (Ezt erősítette meg, hogy volt, aki este üzenetben is köszönetet mondott és gratulált munkámhoz.) Ezt követte a külképviselet által figyelmünkbe ajánlott rövidfilm levetítése, a műsor zárásaként pedig – mondhatni, hagyományosan – sor került az afrikai kontinens egyetlen, a Szövetség területén található 1956-os emlékművének megkoszorúzására.
A műsor közben több alkalommal is libabőrös lettem, megborzongtam vagy épp könny szökött a szemembe, pedig ez nem kifejezetten jellemző rám. De ahogy néztem ezeket az embereket, az arcukat a Himnusz éneklése vagy a videó vetítése alatt, láttam rajtuk, hogy akárhol is legyenek, épp ugyanolyan magyarok, mint azok, akik 56-ban otthon maradtak.
Az a tény, hogy ma itt állhatok a Magyar Tanya épületében, Johannesburgban, egy dolgot mindenképp alátámaszt: azt, hogy sosem felejtették el, honnan jöttek, erőt és energiát nem kímélve mindig, mindent megtettek azért, hogy szervezett kereteket tudjanak teremteni kultúránk és hagyományaink őrzésére. Szívük mélyén mindig magyarok maradtak és azok lesznek egészen utolsó lélegzetvételükig, akárhol is lesz az a nagyvilágban.
