Székelyudvarhelyen, egy erdélyi kisvárosban nevelkedtem, amely azon kevés városok közé tartozik a környéken, amelynek legnagyobb része magyar nyelven beszél, mosolyog, sír és énekel. Szinte a vérembe ivódott a hagyományaink mindennapokban való megélése: abban a neveltetésben nőttem fel, hogy ezt megtartani nemcsak hitvallás és kötelesség, hanem a mindennapi élet természetes részévé kell válnia.

Egész apró koromban ismerkedtem meg a tánc magával ragadó erejével, ami egész eddigi pályafutásomon végigkísért. Középiskolás éveim után a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttesben táncoltam, majd szülővárosomban az Udvarhely Néptáncműhely hivatásos táncosa lettem. Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan emberek tanítottak együtt lélegezni, együtt mozdulni, táncolni, akik nemcsak nagyszerű táncosok, kollegák és mesterek, hanem példaképek is voltak számomra. Megtanultam, hogy kell a színpadon együttműködve úgy dolgozni, hogy a tartalom és az emberség íze ne csak a színháztermet töltse meg az előadás izzadságos szuszogásával, hanem az érdeklődők hazatértük után is úgy érezzék, hogy kaptak egy kicsit abból a mosolyból, amit mindannyian egész életünkben keresünk, de mégis olyan kevesen találunk meg. Kisebbségben élve, tudom mit jelent idegennek lenni itthon vagy otthon, így első kézből ismerem, milyen a békétlen magány egy otthonunknak felcímkézett árnyékban. Úgy gondolom, a néptánc egy olyan támasz, amelybe mindenki bármikor kapaszkodhat, tiszta vizében megmoshatja kezét, arcát. Egy olyan titkos nyelv, ami bárhol a világon egységesen szólal meg, de mégse sablonos, és amelynek segítségével akár szavak nélkül is megérthetjük egymás legfontosabb és legbonyolultabb mozzanatait, érzéseit.

A későbbiekben mestereim inspirációjára ráébredtem, hogy a megélés mellett milyen fontos a továbbadás. Évek óta tanítok kisebb nagyobb gyermekeket, gyermekcsoportokat, de akár serdülőket és felnőtteket is néptánckurzusokon, néprajzi előadásokon, délutáni foglalkozásokon, táborokban. Ezzel a lendülettel kezdtem el tanítani az egészen apróktól az idősebb korosztályig a magyar nép legjellegzetesebb hétköznapi szokásait, hagyományait, gondolkodásmódját, amelyet én is tanultam, tanulom a mai napig, és életem végéig tanulni is fogom idősebb falusi mestereimtől. Nagyon fontosnak tartom, hogy már gyermekkortól részesüljünk a táncban, amely fejleszti a testtudatot, megerősít hovatartozásunkban és közösségépítésre nevel.

Táncunk legyen nemzetünk mindennapi kenyere, lábaink és karjaink költészete, szellemünk és békességünk kiteljesedése és nem baj, ha éppen a lábunk nincs a helyén, csak a szívünk mindig érezze a következő lépést!