Cél: a magyar kultúra és hagyomány életben tartása Melbourne-ben
1983-ban alapították a Kultúrkör elődjét, a Délvidéki Magyar Szövetséget, de ez a szövetség nem bizonyult tartósnak, hamarosan három részre bomlott és a Kultúrkör azóta létezik ezzel a névvel a mai napig. Tevékenységi körükben a magyar kultúra ápolása szerepel kiemelkedő helyen, ami itt egyet jelent a néptánccsoport fenntartásával, és a magyar iskola működtetésével. „Nem voltunk mindig itt, több helyen is működtünk különböző közösségi épületekben, de már 26 éve ezen a helyen vagyunk.” – mondta Kovács János, a Kultúrkör elnöke. „Régen vacsoraestjeinken, báljainkon sokkal több volt a vendég – folytatja -, most olyan 150 fős vacsoraesteket rendezünk, de régebben a 90-es években 700-800 fős vacsoraestjeink voltak.”
A mostaniakról nekem is van tapasztalatom. Bár óráim voltak akkor a hátsó teremben, a jó zene, a jó hangulat és az ismerősök okán be-be nézegettem a nagyterembe. A vacsora mellé a kultúrát általában a táncosok és az iskolások adták fellépésükkel. Ilyenkor vették nekem is hasznomat a gitárommal, vagy a zongorával, ugyanis az itteni iskolás gyerekek válogatott szép hangú lányok-fiúk. Öröm volt velük dolgozni a Magyar Központban tartott ’56-os megemlékezésen is, ahol a velem kapcsolatban lévő zenészekből verbuvált zenekar adta az elhangzó számok kíséretét.
Az elnöktől azt is megtudtam, hogy a viszonylag kis létszámú iskola – 14 fő – régebben népesebb volt. Egy legutóbbi egyet nem értés során elvitt egy táncos tanár magával vagy 20 gyereket. A szülők aztán utána belátták, hogy tévedtek, de már vissza nem jöttek…
KCSP-s ösztöndíjasként érdeklődve figyeltem, mi is történik itt péntekenként. Olyan volt ez a hely, mint egy kicsi otthoni, élettel teli művelődési ház. Egyik teremben folyik az oktatás a magyar iskolában, a másikban a táncoktatás, a harmadikban a zeneoktatás, a negyedikben a gyerekek szülei, nagyszülei és mindazok, akik ide szeretnek járni úgymond „feltalálják magukat”. Egyik asztalnál kártyáznak, a másiknál sakkoznak, vagy épp a nők kötnek, horgolnak, kézimunkáznak. Van, aki olcsó holmit hoz és azt kínálja a többieknek, Van, aki a pékségből zsákszámra hordja az ingyen kenyeret, amiből aztán itt mindenki kap! A konyhába is jut mindig ember, és hamarosan terjeng a lángos illata, vagy rotyog a víz a hot-dog virsli alatt. A munkából, iskolából ideérkező szülők, nagyszülők és gyerekeik így tudnak itt vacsorázni. A lángosért, hot-dogért persze fizetni kell, de itt ez természetes. Ezekből a közösségi alkalmakból a szervezetek úgy tudnak egy kicsit profitálni, hogy tagjaik, vezetőik önkéntes munkát végezve például főznek a vacsoraesteken, eladják a vacsorát, és az abból befolyt összeg a közösségé lesz. Ebből jut pénz a tánctáborra, kirándulásra, fellépésekre, ruhákra… Lenne miről példát venni otthon!
Mikor arról érdeklődöm az elnöktől, hogy szoktak-e – a klub nevében is szereplő – kulturális élettel foglalkozni, elmondja, hogy sokat próbálkoztak, de az idejáró emberek végül is azt mondták, nekik elég annyi, hogy itt együtt legyenek, pihenjenek. Sok szülő, miután a gyereket itt leteszi, elmegy bevásárolni. Ez a jelenség sajnos más magyar iskolában is tapasztalható.
A Kultúrkörben rendezett vacsoraesteken a hangsúly az ekkor megjelenő magyar közösség egyben tartásán van. Az ide tartozó családok körében is megfigyelhető az az általánosnak mondható tendencia, hogy a magyar iskolába járó gyerekeket általában a nagyszülők hozzák el, mert a szülők elfoglaltak, már őket a magyar kultúra mellett a helyi (ausztrál) élet is beszippantja, nem érdekük a magyar kultúra, a magyar nyelv fenntartása. A vacsoraesteken aztán szülők, ismerősök találkozhatnak egymással, beszélgethetnek, a zene mindig megadja az alaphangot a mulatáshoz. Közben persze mindig készül műsor a gyerekek és a fiatalok bevonásával, hogy a szülők láthassák, mit tanultak az elmúlt időszakban, és a végén természetesen mindig van tombola.
„A kezdetekben nekünk elemi érdekünk volt a magyarság fönntartása – meséli Horváth Elvira. Tőle megtudom, hogy ez milyen áldozattal járt konkrétan: hogy például a vacsoraestekre elvitt kisgyerekei a széken aludtak, amíg ők a termet összetakarították, és ehhez hasonló történetek. Arról is mesél, hogy magyarul beszélni egy itt született gyerek számára milyen értelmetlennek tűnik, és mennyi áldozatot kell hozni a szülőknek, ha következetesen fenn akarják tartani a magyar kultúrát a családjukban, mivel a gyerek szemében ez nem olyan magától értetődően fontos. Kérdezem, honnan ez az elszántság, és hogy volt ez az ő fiatalkorukban ott Délvidéken? „Nekünk apám megmondta: amikor belépsz a kapun, itt bent magyar vagy. Magyarul beszélsz, magyarul eszel, magyarul gondolkodsz és magyarul álmodsz! - mesélte. „Táncot oktattam itt a klubban régebben – tette hozzá –, és én nagyon kemény voltam e téren. Amikor a szülők közt volt, aki azzal érvelt, hogy az ausztrál életben is helyt kell állni, nekik csak annyit mondtam: the bad Hungarian will never make a good Australian, azaz a rossz magyar soha nem lesz jó ausztrál. Sajnos, a mai napig látom, hogy közöttünk is vannak rossz magyar ajkúak, és vannak már nem magyar érzelmű emberek. De nyilván nem lehetünk egyformák…
A beszélgetésünk folytatásában érdeklődtem tőle, mi a véleménye a KCSP-ről, hogy látják a mi ittlétünk szerepét. „Nagyon jó, hogy jöttök ide, és ezzel szakmai, morális támogatást ad a magyar állam, és ezért hálásnak kell lenünk! De – és ezt jól hallgasd meg – a magyar államnak nem kellene egy centet sem adnia a külföldi magyaroknak! Egy centet sem! – nézett rám szigorúan. Mi itt konzerválódtunk, szóval nekünk jól jön a szakmai segítség. Ugyanakkor az is igaz, mi megőriztük az 50-60 évvel ezelőtti magyarságunkat, amit az otthon élők pedig szépen elvesztettek. Akkor, hogy is van ez? Ki és mi a magyar? – kérdezte.
Egyetértettünk abban, hogy ezeket a kérdéseket mi itt ketten bizonyosan nem tudjuk megválaszolni. Az élet, a kultúra változását vélhetően érdemes tudomásul venni, elfogadni. Mert az ő generációja – ahogy fogalmazott – nem a saját, vagy a családja érdekeit tartotta fontosabbnak a közösség érdekeinél. Nekik az volt a természetes, hogy mentek, és dolgoztak a közösségért. A mostaniak pedig dolgoznak maguk és a családjuk miatt. Nem érnek már rá a közösségért dolgozni. Ez az oka annak, hogy a legtöbb közösségből hiányoznak a középkorúak, a fiatal felnőttek. „A közösségekből hiányzó középső generációt elvesztettük. Azt gondolom, engednünk kell őket, hogy lássák: tudnak-e élni két életet egy időben. Nekünk az itt lévő fiatalokra kell koncentrálni, velük kell foglalkozni!” – tette hozzá.
