Van az a pont, amikor az ember már nem tudja eldönteni, hogy az idő repül, vagy vonszolja magát. Május és június pontosan ilyen volt. Egyszerre éreztem azt, hogy tegnap még a repülőn ültem Budapest és Brisbane között, és azt is, hogy legalább három életet éltem le azóta.
A Quimby Otthontalanság otthona című dala valahogy gyakran eszembe jutott ebben az időszakban. Talán azért, mert az elmúlt két hónapban négy különböző helyen laktam. Négy. Közben pedig végleg elköszöntem a budapesti albérletemtől is, amelyről valahol mélyen azt hittem, majd hazavár. Úgy tűnik, nemcsak Ausztráliában, hanem Magyarországon sem maradt már olyan hely, amire jelen időben mondhatnám, hogy otthon.
Mondjuk van előnye is. Már csukott szemmel tudok bőröndöt pakolni. A probléma inkább az, hogy minden költözéssel egyre több cuccom lett. Valahova ez kellett, valahova az. És valahogy minden helyen ott maradt egy darab a szívemből is. Hívjatok nyugodtan Máté Péternének.
A honvágy először április 23-án reggel kilenc óra után csapott le rám. Olyan hirtelen, mint egy kígyómarás. Bár szerencsére nem olyan erős, mint azoké a barna kígyóké, amelyekkel itt Ausztráliában jobb nem közelebbi ismeretséget kötni, mert akkor ezt a cikket valószínűleg már nem én írnám.
Májusra azonban a honvágy kapott még egy lapáttal. Addigra már több családi eseményről, esküvőről, születésnapról, egy temetésről, sőt még az unokahúgom születéséről is lemaradtam. Miközben velem is rengeteg minden történt. Olyan dolgok, amelyeket nehéz volt feldolgozni, vagy akár csak elmesélni. Egyre jobban értem azokat a barátaimat, akik éveket éltek külföldön, és mindig csak annyit mondtak: „ezt nem lehet elmagyarázni”. Tényleg nem lehet. Ezt végig kell csinálni. Összeomlani, felállni, segítséget kérni, elfogadni, elfáradni, újrakezdeni.
Közben pedig zajlott az élet.
Május elején Anyák napját ünnepeltük a marsdeni Magyar Házban. A Nyugdíjas Klub kórusával mi is felléptünk, emellett tábori élménybeszámolót tartottunk. A nap fénypontja azonban egy kisfiú volt, aki egy szál rózsával lepett meg. Már kezdtem meghatódni, amikor kiderült, hogy nem vagyok senkinek az anyukája, így teljesen jogosan visszakobozta a virágot. Szeretem a logikus gondolkodókat.
A Gold Coast-i Magyar Iskolában szintén új fejezet kezdődött. A Brisbane-i Magyar Iskolával közösen elindítottuk a felnőtt magyaroktatást. Jelenleg kilenc tanulónk van, de mire ez a cikk megjelenik, lehet, hogy már tíz. A csoport elképesztően színes. Van, akinek magyar a párja, van, aki magyar felmenőkkel rendelkezik, más kétnyelvű gyermeket nevel, és olyan is akad, akit egyszerűen csak érdekel a világ egyik legkülönlegesebb nyelve. A kihívás viszont hatalmas. Mi ugyanis nem vagyunk magyar mint idegen nyelv tanárok. Sőt, igazából semmilyen tanárok. Hetente készülünk, differenciálunk, házi feladatot javítunk, technikai problémákat oldunk meg, miközben próbáljuk úgy átadni a nyelvet, hogy senki ne meneküljön sikítva az online óráról. Egyelőre úgy tűnik, működik. A résztvevők kitartanak, fejlődnek, és talán sikerül megmutatnunk nekik, hogy a magyar nyelv nem megtanulhatatlan. Csak makacs. Mint mi.
A gyereknap sem maradhatott el. Szólt Halász Judit, Gryllus Vilmos és a Fagyileves, a gyerekek játszottak, a felnőttek pedig valószínűleg saját, zártkörű gyereknapot tartottak a konyhában. Hurka, kolbász, rántott hús, savanyú káposzta, pacal, túrós sütemény, mézbor. Minden, amit egy magyar gyomor hónapokig hiányol. És minden, amit ugyanaz a magyar gyomor négy hónap ausztráliai tartózkodás után nem biztos, hogy egyszerre képes befogadni. Az első egész napos konyhai szolgálatom végére több kalóriát vittem be, mint amennyit elégettem, pedig egy percre sem ültem le.
A Nyugdíjas Klub életében is mozgalmas hetek teltek. Ismét részt vettünk a Variety műsoron, rekordmennyiségű születésnapost ünnepeltünk, kvízeztünk, beszélgettünk, és természetesen megemlékeztünk Trianonról is. Különösen megható volt látni, hogy a határon túlról érkezett magyarok számára milyen mély és személyes jelentősége van ennek a napnak. Talán éppen ezért nem csak a veszteségről szólt a megemlékezés, hanem arról, hogy egy nemzet vagyunk akkor is, ha Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken vagy éppen a Gold Coaston élünk.
Ennek szép folytatása volt a Southport High School multikulturális napja. Kínai, japán, új-zélandi, angol, orosz és magyar standok sorakoztak egymás mellett. A matyó könyvjelzők nagy sikert arattak, a lányok a pártás hajfonásért rajongtak, a fiúk pedig a Rubik-kockáért. Egy tajvani fiú több szüneten keresztül visszajárt, amíg végül sikerült kiraknia. Az a fajta kitartás és kíváncsiság volt benne, amit öröm nézni. Közben a magyar népviselet legalább akkora figyelmet kapott, mint maga a stand, a konyhás nénik voltak a leglelkesebbek, amikor megláttak minket felsorakozni komplett hacukában a menzán.
A hétköznapok sem voltak kevésbé fontosak. Az óvodás korosztálynál az elmúlt hetek egyik legnagyobb sikere, hogy már senki sem sír anya vagy apa után. Tátott szájjal hallgatják az Öreg néne őzikéjét, tudják, mi az a talicska és a serpenyő, sőt követelik a szobros-boszis játékot, amelynek szabályai kívülről nézve nagyjából értelmezhetetlenek, de annál nagyobb lelkesedéssel játsszák. Egyre kevesebb az unatkozó vagy cigánykerekező gyerek. Repes az óvónéni szívem.
A szabadidőmben sem unatkoztam, bár abból most kevesebb jutott. A papíron legszárazabb hónapok monszunszerű esőket hoztak. Azért így is belefért néhány vízesésvadászat, blues- és rockkoncert, veteránautó-találkozó, tűzijáték az óceánparton, delfinetetés, víz alatti ámuldozás, kortárs kiállítás, piacozás, stand-up est és némi felnőtt LEGO-zás.
Közben pedig beköszöntött az ausztrál tél. Furcsa ezt leírni 17–22 fokban, de itt tényleg mindenki kabátot, hoodie-t húz. Az első három hónap lila köde után pedig engem is nyakon vágott a valóság. Már nem turista vagyok. Már nem az újdonság varázsa visz előre. Most kezdődik az a része az útnak, amikor az embernek akkor is mennie kell tovább, amikor éppen nehezebb.
Ha egyszer majd hazamegyek, valószínűleg nem a látványos pillanatokra fogok leginkább emlékezni. Hanem ezekre a „szürke” hétköznapokra, az otthontalanság otthonos érzésére. Az őrangyalokra, akik vigyáztak rám, és saját magamra, arra, hogy nem adtam fel. Május és június a kint töltött időm legkeményebb két hónapja volt. Olyan időszak, amely egyszerre fárasztott ki és tanított a legtöbbet. Nem bánom, hogy megtörtént. De azért most már jöhetne egy kicsit több napsütés.
