Milyen egy magyar nyugdíjas? És milyen egy ausztrál? Erre a két kérdésre talán még könnyű lenne sztereotípiákkal válaszolni. De milyen az a magyar nyugdíjas, aki tíz, harminc vagy akár ötven éve Ausztráliában él? A Gold Coast-i Magyar Nyugdíjas Klub tagjait figyelve egy ideje azon gondolkodom, vajon merre billen náluk a mérleg nyelve.
Mielőtt bárkit magamra haragítanék: természetesen ismerek Magyarországon és Ausztráliában is olyanokat, akikre az alábbiak egyáltalán nem igazak. Általánosítani nem lehet – én most az összehasonlítás kedvéért mégis megteszem. Nem tudományos kutatás következik, csupán az elmúlt hónapok tapasztalatai.
Az első és talán legfeltűnőbb különbség a fizikai állapot. A Gold Coaston nem egyszer találkoztam olyan nyolcvanas éveiben járó magyarokkal, akik tíz évet gond nélkül letagadhattak volna. A séta, az úszás, a kocogás, a golf vagy egyszerűen az óceánparti mozgás sokak mindennapjainak része. Magyarországon ezzel szemben sokszor maga a kert a konditerem. Ha csak a saját nagyszüleimre gondolok, egy egész napos kapálás, metszés vagy fűnyírás után valószínűleg egyikük sem kérne még egy esti kocogást.
Az ausztrál életmódból az itteni magyarok a kimozdulás szeretetét is alaposan átvették. Piknik, étterem, koncert, kirándulás, úszás, közösségi program – és persze ott van az ikonikus „grey nomad” életforma: lakókocsiba vagy campervanbe ülni nyugdíjasként, és nekivágni Ausztráliának. Az sem szokatlan, hogy valaki nyugdíj mellett még alkalmi vagy részmunkaidős munkát vállal.
A konyhában viszont már kevésbé egyértelmű a verseny. Magyarországon még mindig készül házi lekvár, kovászos uborka, és vannak nagymamák, akik a leveles tésztát sem a hűtőpultból veszik elő. Az itteni magyarok közül sokan már kevésbé pepecselnek órákig egy-egy hagyományos fogással. Simán jöhet egy éttermi calamari vagy sushi. Míg otthon él a „minden nap egy alma” elv, itt lassan azt mondhatnánk: minden nap egy avokádó.
Furcsa módon közben tárgyakban talán éppen az ausztráliai magyarok őrzik látványosabban a magyarságukat. Egy matyó mintás ing, egy korondi váza, egy magyar címer vagy népi motívum itt identitássá válik. Amit Magyarországon talán már kissé régimódinak éreznénk, azt több ezer kilométerre otthonról büszkén viselik.
Van azonban valami, amiben az otthoni magyar nyugdíjasokat érzem „magyarabbnak”: sokkal közvetlenebb kapcsolatban vannak az ország és Európa történéseivel. Itt néha mintha létezne egyfajta boldog tudatlanság buboréka. Nem arról van szó, hogy az emberek ne tudnák, mi történik a világban, inkább arról, hogy a rossz hírek kevésbé telepednek rá a mindennapokra. Talán ennek, talán a napsütésnek és az óceánnak köszönhetően az élet valahogy könnyedebbnek tűnik.
És van még egy fontos különbség. Magyarországon a nagyszülők sokszor szorosan benne maradnak a család mindennapjaiban. Ausztráliában a gyerekek és unokák akár több ezer kilométerre, más államban vagy más országban élnek. Így sokaknak barátokból, szomszédokból és közösségekből kell egy második családot építeniük.
Talán éppen ezért olyan fontos a Gold Coast-i Magyar Nyugdíjas Klub is. Mert tagjai életmódjukban sokszor már nagyon ausztrálok: aktívak, kimozdulnak, utaznak, lazábban élnek. De amikor összegyűlnek, magyarul beszélnek, magyar étel kerül az asztalra, és előkerülnek a régi történetek, a mérleg nyelve hirtelen visszabillen.
Lehet, hogy ötven év alatt az ember megtanul ausztrál módra élni. De úgy tűnik, magyar módra összetartozni sokkal nehezebb elfelejteni.
