Az elmúlt hónapom szinte teljesen az 1956-os forradalom 70. évfordulójára való készülődés jegyében telt. Pontosabban a Gold Coasti Magyar Nyugdíjas Klubban, ahol az elmúlt hetekben hét ‘56-ossal beszélgettem. Ötüknek a forradalom után el kellett hagyniuk Magyarországot, ketten pedig már később érkeztek Ausztráliába, de 1956-ot otthon élték át.
Eredetileg „csak” interjúkra készültem. Aztán hamar kiderült, hogy ez korántsem lesz ennyire egyszerű. Régi fényképek kerültek elő, iratok, megsárgult papírok, olyan dokumentumok, amelyek évtizedeken át egy fiók mélyén vártak arra, hogy valaki újra megnézze őket. Szkenneltem, jegyzeteltem, kérdeztem, aztán sokszor csak ültem és hallgattam.
Mert vannak történetek, amelyeket nem lehet siettetni.
Volt, aki nehezen nyílt meg. Érezhető volt, hogy vannak emlékek, amelyekről nem beszéltek évtizedek óta. Aztán egyszer csak megérkezett egy mondat, egy kép, egy név, egy helyszín, és hirtelen ott volt előttünk 1956. Nem tankokkal és csatákkal, hanem egy fiatal emberrel, akinek el kellett döntenie, hogy marad vagy elindul. Egy családdal, amely nem tudta, mikor látja újra egymást. Egy élettel, amely egyik napról a másikra teljesen más irányt vett.
Ezeket a beszélgetéseket hallgatva egyre többször jutott eszembe ugyanaz a kérdés: ki a magyarabb magyar?
Az, aki otthon maradt? Az, aki harcolt? Az, aki elmenekült? Vagy az, aki Ausztráliában, a világ másik felén is magyarul tanította meg a gyerekét, magyar ünnepeket tartott, magyarul énekelt, és még hetven év után is pontosan tudja, melyik utcában lakott otthon?
Minél többet hallgatom ezeket az embereket, annál biztosabb vagyok benne, hogy nincs ilyen, hogy magyarabb magyar.
Sőt, néha az az érzésem, hogy mi, akik messze kerültünk Magyarországtól, egészen másképp kezdjük érteni azt, mit jelent magyarnak lenni. Amikor nincs körülöttünk magyar iskola, minden sarkon magyar felirat, és természetes közegként a magyar nyelv, akkor sokkal tudatosabban őrizzük azt, amit otthon talán észre sem veszünk.
Ezt augusztus 20-án is megtapasztaltam. A Gold Coasti Magyar Nyugdíjas Klubban és a Marsdeni Magyar Házban is az államalapítás ünnepéről, annak meglehetősen kacifántos történetéről és a hozzá kapcsolódó hagyományokról tartottam előadást. Népviseletet is öltöttem, és közben azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes dolog ez.
Magyarországon népviseletet felvenni egy ünnepségre talán teljesen természetesnek tűnik. Itt, Ausztráliában már egészen más jelentése van. Kell hozzá egy kis kurázsi, egy kis elszántság, és leginkább az az elhatározás, hogy igenis fontos nekünk, honnan jöttünk.
És minél többet járok a világban, annál inkább azt látom: néha éppen azoktól tanuljuk meg, mit jelent magyarnak lenni, akik a legtávolabb kerültek Magyarországtól.
Azoktól, akik hetven év után is őrzik a régi fényképeket. Akik tudják a magyar verseket. Akik megszervezik az ünnepeket. Akik felveszik a népviseletet. Akik meghatódnak a Himnusztól. Akiknek egy magyar szó hallatán hirtelen megváltozik az arcuk.
Talán ezért is lett számomra az 1956-os megemlékezés előkészítése sokkal több egyszerű programnál. Ezek az emberek nemcsak elmesélnek egy történelmi eseményt. A saját életüket teszik le elénk. És nekem most az a feladatom, hogy ezekből a történetekből valami olyat adjak tovább, ami méltó hozzájuk.
Mert lehet, hogy valaki egy országot hagyott el, de közben egy országot el is vitt magával, amikor zsebébe gyömöszölte a szívét és elindult vele.
