Felvidéken, polgári magyar családban születtem. Gyermekkoromban és az azóta tapasztalt viszontagságok miatt eldöntöttem, hogy egész életemben a magyarságért szeretnék dolgozni. Soha sem állt tőlem messze az ilyen életmód, hiszen édesanyám és édesapám is így éltek, és ennek én is részese voltam. Munkájuk és mindennapi életük arra késztetett, hogy sohase féljek önzetlenül kultúránkért és egységünkért dolgozni. Szűk pátriám sokszínű, de mégis egységes kultúrája azt sugallta, hogy a múlt és a jelen szokásainak éljek. Így lettem a Borostyán Néptáncegyüttes táncosa. Az Együttesnek köszönhetően nem csak a Kárpát-medence táncait és szokásait ismerhettem meg, hanem mindezek továbbadásának technikáját, rendezvényeink szervezését és ezek problémáit, és ami a legfontosabb: a csapatmunkát, a problémák közös kiküszöbölését, megoldását. A rozsnyói Meseszínházban technikusként és asszisztensként betekintést nyertem a színházi életbe, és láttam, milyen sokat ér egy magyar bábelőadás egy olyan környezetben, ahol ilyen ritkán adódik. A kétkezi munkát nem elfelejtve, megemlítem még életem eddigi legjobb és legnagyobb felvidéki szabadegyetemét: a Gombaszögi Nyári Tábort. Itt megtanulhattam, mennyit ér egy ember önzetlenül felajánlott két keze, annak akár a legkisebb mozdulata is. 2016 óta részese lehettem a tábor régi-új helyének felépítésében, szervezésében, melynek megannyi jó emléket és még több tapasztalatot köszönhetek. Négy éven át Erdélyben, sokszor a szórványban töltöttem a munkanapjaimat. Dolgoztam a Csángó-magyar közösségnél, Szeben és Csík régiókban, majd Maros megyében. Idén, mindezen tapasztalatokat alkalmazva és gyarapítva Hágenben munkálkodom, adom tovább a lángot, mely minden magyar lelkében ég.