Hiszek abban, hogy kultúránk kincseit nem szabad rejtegetni, hanem át kell adni, hogy terjedjen, és más is élhessen gyógyító, közösségalkotó erejével.
Évekkel ezelőtt egy lovardában kiküldtek a legelésző lovakért, hogy hajtsam be azokat. Akárhogyan próbáltam, sehogy sem ment. A lovak egykedvűen legeltek tovább. Ekkor két lovász gyerek jött segíteni. Elkezdték mondogatni:
„Hun a helyed!? Hun a helyed!?” Erre a lovak felkapták fejüket és beügettek az istállóba. Ennyi a történet, amely azóta is a fülemben cseng. Hol is van az én helyem? Ott, ahol megélhetem a hitemet, a nemzeti kultúrát, emberszeretetemet. Ezt a helyet nemcsak ott találtam meg, ahol lakom, hanem a világ több zugában. És ahol nincs helyem, ott csinálok magamnak…
1986-ban kezdtem el táncot tanulni Szentendrén, a Kék Duna Néptáncegyüttesben (ma Szentendre Táncegyüttes). Ez a tanulási folyamat ma is tart, hiszen ezt a gazdag zenei és kulturális kincset úgy gondolom, hogy csak tanulni lehet, megtanulni sosem. 2008-ban táncpedagógus szakon, néptánc szakiránnyal elvégeztem a Magyar Táncművészeti Főiskolát, jelenleg tanítóként és néptánc tanárként dolgozom Szentendrén. Kultúránk kincseit próbálom átadni kicsiknek és nagyoknak. Hiszek abban, hogy ezt a kincset nem szabad rejtegetni, megtartani magunknak, hanem át kell adni, hogy terjedjen, és más is élhessen gyógyító, közösségalkotó erejével.
Úgy gondolom, ma már pontosan tudom, hogy hol a helyem, habár ez egyre kevésbé köthető földrajzi pontokhoz. Remélem, hogy a torontói közösség is megtapasztalja azt az élményt, amikor az ember megtalálja a helyét a tánccal, az énekkel, a zenével.