A magyar zenei és táncos anyanyelv olyan belső erővel bír, mely képes a magyar nyelvet már nem beszélő harmadik, negyedik generációs fiatalokat is magával ragadni.
A népzene tulajdonképpen már születésem előtt is részét képezte életemnek: édesapám hegedült, édesanyám arra táncolt, én meg – állításuk szerint – ritmusra hullámoztam. Gyerekkorom a népmesék, mondókák és néptáncos foglalkozások varázslatos világában telt, majd egy zeneiskolában klasszikus zenét tanultam. Tizenöt éves koromban azonban végleg áttértem a népzenére: táncoltam táncegyüttesben, táncházakban, majd megalapítottam saját zenekaromat, akikkel a mai napig együtt koptatjuk vonóinkat itthon és külföldön egyaránt. Rendszeres meghívottjai vagyunk a genfi magyar közösségnek, több táncegyüttest kísérünk, gyerek-foglalkozásokon veszünk részt óvodákban, iskolákban és számos nemzetközi fesztiválon szerepeltünk már. Így nyílt lehetőségem közel egy tucatnyi országba eljutni és az ott élő magyar közösségekkel találkozni, megismerkedni. Számomra a diaszpóra-lét mindig is érdekes, fontos volt, hiszen gyerekkoromban tíz évig külföldön éltem.
Első diplomámat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a másodikat pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szereztem, fordító és tolmács mesterszakon. Jelenleg is fordítóként dolgozom, de munkám mellett folyamatosan zenélek, tanítok, ahogyan ezt egyetemi éveim alatt is tettem. A zene olyan fontos nekem, mint a levegővétel. Feltett célom, hogy tanítványaim is így érezzenek.
Úgy gondolom, hogy információval túltelített századunkban fontosabb a hovatartozás és az identitástudat, mint valaha. A közösség és a kultúra szerepe magasan kiemelkedik egy olyan világban, ahol rengetegen vagyunk, mégis többnyire elveszettnek, magányosnak érezzük magunkat. Éppen ezért, nagyon fontosnak tartom a közösséget, annak szervezését és nevelését, és ennek kiteljesítéséhez én a magyar zenei és táncos anyanyelvünk eszközeit használom. Példák bizonyítják, hogy ez az „anyanyelv” olyan belső erővel bír, mely képes a magyar nyelvet már nem beszélő harmadik, negyedik generációs fiatalokat is magával ragadni. Tapasztalatom szerint sokan közülük ennek hatására kezdenek el ismét magyarul tanulni, Magyarországra látogatni, és gyökereik iránt érdeklődni.
Vallom, hogy a hagyományokat nem csak megőrizni, hanem megélni és művelni kell. Ennek szellemében és szolgálatában veszek részt a 2016-os Kőrösi Csoma Sándor Programban.