Azt mondják, mindenki a maga élete kovácsa, de még is kell lenni valaminek, amit én sorsnak hívok, hiszen azokat a tetteinket is vezérli valami, amit nem tudunk józan ésszel megmagyarázni, hogy miért tettünk, csak úgy éreztük, hogy kell. 

3 éves voltam, amikor a szülőfalumban Isaszegen hagyományőrző májfadöntés volt és az ott működő Csata Táncegyüttes tagjai gyönyörű viseletbe felöltözve táncoltak. Teljesen odáig voltam a viseletekért és annyira szerettem volna egyet, hogy mikor édesanyám azt mondta, cserébe el kell járnom a táncpróbákra, szó nélkül mentem… és azóta nem hagytam abba a néptáncot. 

Olyan 10 éves korom körül kezdett körvonalazódni bennem, hogy mit is jelent nekem a „népi” (tánc, dalok, zene, hagyományok) és a vele járó közösség: Olyan érzést, amit máshol az életemben nem tapasztaltam. Nem tudtam, miért, hogyan, csak éreztem és csinálni akartam.  Az évek alatt megszületett bennem a döntés, hogy ezzel hivatásként szeretnék foglalkozni. Azóta több táncegyüttesben megfordultam, valamint közép- és felsőfokú szakirányú tanulmányokat végeztem Fóton és a Magyar Táncművészeti Egyetemen. 2023-ban, első alkalommal, jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjára, így 9 hónapig voltam a torontói Kodály Együttes és a hamiltoni Rozmaring Táncegyüttes táncoktatója. Ez az időszak csak még jobban megerősítette bennem azt, ahogyan a néptáncról gondolkodom:

Célom, hogy minél több emberrel megismertessem azt a csodálatos és leírhatatlan érzést, amit nekem ez a világ életem során adott a közösségérzeten, népzenén, dalokon, táncon keresztül, amikor megszűnik a körülöttünk lévő világ néhány pillanatra. Azért szeretném oktatni a magyar néptáncot, hogy ezzel lehetőséget teremtsek az embereknek az említett pillanatok megélésére. 

Hogyan lenne tudatos tervezés egy kisgyermek döntése? Mégis egy olyan úton indított el, amely meghatározta az egész eddigi életemet.